15559.htm CIMSZO: Zsoltárok SZOCIKK: "Prófétai visszhangot hallunk e zsoltári szavakból: «Tiszta szívet teremts belém, Isten s új, erős jellemmel állíts helyre. Ne vess el Magadtól szent szellemedet ne vond el tőlem, add vissza üdvözlésed örömét. Te nem kívánsz vágóáldozatot s égőáldozatban nem találsz gyönyörűséget: az én áldozatom, Isten, a töredelmes szív.» Az ókor népeinek imádsága kizárólag könyörgés volt melyet fölemelt kezekkel kísértek az adományok átvételére. A prófétai szellemtől áthatott Zs. ellenben már nemcsak ideális javakért esengnek, sőt, amikor diadalt kérnek a nemzeti zászlónak, akkor is «Isten szerelméért» teszik azt: «Ne mi nekünk, Istenem, ne mi nekünk, hanem a Te nevednek szerezz dicsőséget, a Te szerelmedért, a Te igazságodért, nehogy mondják a népek: hol az ő Istenük, holott a mi Istenünk az égben van». Az ily isteni rendbe való belenyugvás enyhíti az egyéni fájdalmat, megbarátkoztat a világ viszontagságaival és a zsoltáros mindenkinél boldogabbnak érzi magát, mikor így szól: «Kicsodám volna nekem az égben, Melletted mást nem kívánok a földön, enyésszen bár el testem, lelkem, szívem szirtje és sorsom Isten marad örökre.» (73. Zsoltár). Mit is érnek földi javak, mikor az előtt az Isten előtt állunk, «kinek dicsőségét az egek hirdetik», «kiről nap a napnak regél és éj az éjnek adja át az ő ismeretét, hogy nincs szó s nincs beszéd az egész természetben, mely nem az Ő hangját visszhangoztatná» (19. Zsoltár). A Zsoltár ezen Istenétől, aki előtt ezer esztendő annyi, mint a tegnapi nap, mely már biztosan letűnt, aki a nemzedékeket úgy elsodorja, mint az ár, hogy, aki reggel bimbózik és virul, estére már lekaszálódik és elszárad, még eltiprást szenvedni is boldogság. És a világirodalom lírája, mely csak a fájdalom sóhajait, a gyötrő szerelem búját, a csalódás bánatát szokta kifejezésre juttatni, a 23-ik Zsoltárban, egy optimizmustól ujjongó hanggal gazdagodik : «Isten az én pásztorom, nem szenvedek hiányt,... ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a vésztől, mert Te vagy velem.» Sokszor természetesen a fájdalom is belekap lantjának húrjaiba, de nagyon magasztos fájdalom ez, mert legtöbbször a hazáért szenvedi: «Mint a tiprott fű, levert és kiaszott a szívem, még kenyeremet megenni is megfeledkezem. Hasonló vagyok a puszta pelikánjához, olyan lettem, mint a romok baglya, virrasztva siránkozom, mint árva madár a háztetőn. Te Isten, örökké megmaradsz... Kelj fel, könyörülj Ciónon. Mert kegyelik a Te szolgáid Ciónnak még romköveit is és minden porszemét becézik. . . és hajdanában teremtetted a földet, de míg ezek pusztulhatnak, Te megmaradsz örökké, mind elnyüvik, akár csak a ruha,- öltőruhaként váltogatod az emberöltőket és ők váltakoznak, de Te és a Te éveid nem telnek le, hadd maradjanak fenn tehát szolgáid gyermekei és magzatuk Veled együtt maradjon fenn.» Még ékesebben zeng ezekben a versekben: «Bábel folyaminál ültünk és ugyancsak sírtunk, mikor Ciónra gondoltunk, a fűzfákra aggattuk hárfáinkat, mikor sanyargatóink énekszót kértek tőlünk s nyomorgatóink mulattatóul énekeltek nekünk Ción dalokat! Hogyan énekelnők Isten dalait idegen földön. Ha felednélek Jeruzsálem, sorvadjon el (hárfázó) jobbom; tapadjon nyelvem ínyemhez, ha nem emlegetnélek, ha nem helyezem föléje Jeruzsálemet örömöm csúcspontjának is» (137. Zsoltár). A hazaszeretet észrevétlenül egybeolvad a zsoltárköltőknél a Templom után való sóvárgással, mert a Templom nem csupán az istentisztelet helye, hanem egyben a nemzeti érzés gócpontja, az ország büszkesége is: «Mint a szarvasünő a vízpatak után ugrándozik, úgy ugrándozik lelkem Te utánad, Istenem. Szomjúhozik lelkem az élő Istenre, mikor jutok hozzá, hogy Isten elé zarándokoljak» (42. Zsoltár). «A madár is megtalálja a házát, a fecske fészket rak magának, ahová fiókáit költi . .. Boldogok, kik házadban tartózkodhatnak . . . Jobb egyetlen nap a Te pitvaraidban, mint ezer másutt, szívesebben ülök Isten háza küszöbén, mintsem viaskodjam a gonoszság sátorában» (84. Zsoltár). A hazán és Templomon túl is terjed a zsoltárköltők tekintete: A természetet is belevonják Istenszemléletük körébe. Az egyik Zsoltár a természetet az emberrel állítja viszonyba: «Urunk, Istenünk, mily hatalmas a Te szavad az egész földön, sőt az égbe helyezted fényedet.» «:Ha nézem egedet, ujjaid művét, a holdat és csillagokat, melyeket oda erősítettél, (kérdem): mi a halandó, hogy reá gondolsz és az emberfia, hogy vele törődöl és mégis alig tetted kisebbe Istennél, fenséggel és dísszel koronáztad, úrrá tetted kezed művei fölé, mindent lábai alá helyeztél.» A világirodalomban páratlan a 104. Zsoltár, mely mintegy szimfóniája a teremtés történetének. A költő nem azt nézi a természetben, ami van, hanem azt, hogy mint létesül minden és mint követi a maga rendeltetését, hogy boldogan szolgálja a föléje rendeltet, mindannyiuk vágyainak harmóniáját pedig az Úr dicsősége adja. «Áldd, lelkem az Urat. Uram, Istenem, igen nagy vagy, fenséget és fényt öltesz magadra, világosságba burkolózol, mint ruhába, kifeszíted az eget, mint sátorvásznat... Szilárdan alapoztad meg a földet oszlopaira, hogy meg ne inogjon soha, az ős-árt takaróul borítottad rá, hogy a víz áll a hegyeken is. Ám kiáltásodra szétfutnak a vizek... Forrásokat bocsátasz a völgyekbe, hegyek közt folydogálnak, italt nyújtanak a mező állatának, hogy vadszamarak is oltsák szomjukat. Fölöttük tanyázik az ég madara, a sűrű lombból kicsendül énekük . . . Füvet sarjasztasz az állatoknak, növényt az ember jószágának, hogy kenyeret hozzon elő a földből és bort, mely felvidítja az ember szívét . . . Legyen az Isten dicsősége örökké, találjon örömöt műveiben.» De ez a szép világ csak akkor éri el tökéletessége tetőfokát, ha erkölcsileg is megtisztul: «Tűnjenek el a gonoszok a földről és gonoszok ne legyenek többé.» Természeti és erkölcsi világrend egy szintetikus magasabb egységben egybeolvadnak a zsidó költő elképzelésében. De még az így elgondolt természet sem betetőzése Isten művének, csak színtere annak, mit rajta Isten műve: az ember a történelem által véghezvisz. A történelem pátosza legmelegebben szólal meg a zsoltárosok lantján, a történeti eseményekben sejti meg az Istent, bár útjai nem oly felszínesek. «Elgondolkodom a hajdankor napjain: tengerbe visz a Te utad és ösvényed temérdek vizeken át, de nyomdokaid fel nem ismerhetők» (77. Zsoltár). A nép történetét mint Isten művét mutatja futó, de színes képekben a 78. 105., 106. és 107. Zsoltár. Mózes, Áron és Sámuel is meg vannak említve bennük, de csak, mint a nép képviselői, imádságukkal való közvetítői, nem pedig úgy, mint más népek epopoeáiban, ahol «arma virumque cano», a fegyvertények és hősök viselt dolgai adják meg a tárgyat. P. M." Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 5559 .cimszó a lexikon 1026 . oldalán van.