15513.htm CIMSZO: Zsidó könyvészet SZOCIKK: "Zsidó könyvészet. A Zs. a tartalmától független könyvnek a tudománya, amely a könyv előállításának különböző módjaival foglalkozik a fejlődés sorrendjében. A Zs.-ről szóló ismertetést a Biblián kell kezdenünk, amely az íráshoz szükséges különböző anyagokat sorol fel. Ezek az anyagok két csoportra oszlanak. Az elsőbe, amelynél a hetüket vésik, tartoznak a kövek és az érctáblák. A második csoportba tartoznak az írott könyvek (Széfer). Ezek nevüket egy állatbőrről kapták, amelynek egyik oldalát levakarták (szipér), kifényesítették és írásra használták. Ez az írásanyag különbözött a görögök és a rómaiak írásanyagától, mert ezek papirusz-cserjét és faháncsot használtak erre a célra. A papír használata is csakhamar elterjedt a zsidóknál, amit az elefantinuszi leletek is bizonyítanak. A zsidók mindamellett leginkább állati bőrből cserzett pergamenre írtak. A Talmud szerint a pergament gyakran madarak, halak és kígyók bőréből készült. Szokásban volt még cseréptáblára írni, ami a szamariai ásatásokból is kiderült. De a cseréptáblát csak profán célokra használták, bibliai vagy talmudi munkákat csak pergamenre volt szabad írni. A zsidó könyv legrégibb formája a tekercs (megilla), amely úgy készült, hogy több oszlopformában tele írott pergamendarabot bélhúrral összefűztek. Ez a tekercsforma — eltekintve a ma is használt Tóra-tekercstől — a Kr. utáni VIII. sz.-ig nagyon elterjedt volt, de már az V. sz.-ban használatos volt a kódexforma is. A Tóra-tekercset csak tintával volt szabad írni; Alexandriában azért volt egy arany betűkkel írott tekercs is. A pergament hátsó oldalára nem volt szabad írni. A jeruzsálemi Szentélyben használt régi Tóra-tekercsek kis alakúak voltak, csak a középkorban kezdtek áttérni a ma már általános nagy alakra. Ellentétben Rómával és Görögországgal, ahol az írásmunkákat csak rabszolgák végezték, a zsidóknál az írást már a legrégibb időkben az iskolákban tanították, úgy, hogy kezdetben nem is akadt közöttük analfabéta. Bár minden egyes zsidó vallási kötelességének tartotta, hogy saját kezűleg lemásoljon egy Tóra-példányt, — kivéve a királyokat, akiknek számára az tilos volt — mégis kifejlődött egy a talmudi időkben livlár-nak (latinul librarius), később szófer-nek. nevezett osztály, melynek tagjai a Talmud-tanulmányozáson kívül a Tóra és általában a Szentírás másolásával foglalkoztak. Ami a Tóra nyelvét és írásmódját illeti, az kezdetben héber volt, Ezra idejében az arameus nyelv és az asszír betűk léptek ezek helyébe, míg később ismét a héber lett a Tóra nyelve, de az asszír írás megmaradt. A legrégibb, dátummal ellátott héber kéziratok a Kr. utáni X. sz.-ból származnak. Egész tömegét találták az ilyen kéziratoknak Kairóban, de sok közülük nincs keltezve. A későbbi kéziratok közül sok papírra van írva, mert a XV. sz.-tól kezdve a papír használata csaknem általánossá lett. A középkorban már több elnevezése van a kezdetben széfer névvel jelölt könyvnek. Ezek: chibur, maamar; a kisebb iratokat magilla-nak, később, igeresz-nek nevezték. A könyv lapja daf és a bibliában használt ole (latinul folium), oldala ammud, tekercsformánál jerio és klóf. A kéziratok írásmódja különböző. Főcsoportjai a kvadrátírás, a rabbinikus ú. n. rasi-írás és a kurzívírás. Egy másik csoportosítás az országok után igazodik. Így ismeretes a szíriai, görög, spanyol-északafrikai, olasz, német és franciaországi héber írásmód, amelyek között azonban lényegtelen a különbség, íráshoz kezdetben szöget és palavesszőt, később nádat (kajlmajsz, görögül kalamos) használtak. A nem-zsidó könyvmásolók által oly sűrűn használt kalligráfiát (szépírás) a héber kéziratokban is megtaláljuk, amelyek gyakran művészi illusztrációkkal vannak díszítve. Különösen állatokat, oroszlánokat, medvéket és különböző madarakat ábrázoltak ezek az illusztrációk, amelyeket néha olyan nagy számban alkalmaztak, hogy — mint a reuchlini bibliai kódexnél látjuk — ezek valósággal elnyomták a szöveget. A leggyakrabban a Bibliát illusztrálták, de a zsinagógákban felolvasásra használt kéziratokban nem volt szabad illusztrációkat alkalmazni. A legváltozatosabbak és a legszínesebb fantáziáról tanúskodnak a Hagada-illusztrációk. Itt jóformán egyetlen mondat sincs, amelyet képekkel ne illusztrálták volna. A leghíresebb és művészi szempontból legértékesebb a szerajevói Hagada. Előszeretettel illusztrálták még az Eszter-könyvét és általában az imakönyveket. Szokásos volt még az iniciálék alkalmazása, azaz a könyvek vagy fejezeteik első szavának, vagy betűjének díszes formában való ábrázolása is. Az első héber ősnyomtatvány (inkunabulum) 1475-ből származik. A héber inkunabulumoknak, tehát az 1500 előtti ősnyomtatványoknak a száma 150, ami meglehetősen kevés az eddig ismert, mintegy 30,000 inkunabulumhoz képest. A könyvnyomtatás héber neve dofász, a görög tuposz szónak egyik változata. Más nevei: koszav és chokak. Kezdetben csak a kvadrát- és a rabbinikus írást használták nyomtatási célokra, a kurzív írás betűivel csak a XVIII. sz. végén kezdtek nyomtatni. Már a könyvnyomtatás kezdetén a legváltozatosabb betűtípusokkal rendelkeztek, így a mássalhangzókon kívül a magánhangzókkal a hangsúly és az interpunkció feltüntetéséhez szükséges jelekkel. A legrégibb könyvek folio vagy negyedív alakúak. Az oktáv és a kisebb formákat rituális könyveknél alkalmazták, míg a vita iratok szokásos formája a fólió volt. Az első nyomtatványok papírja nagyon erős, tartós és drága volt. Hogy a drága papírt jól kihasználják a zsidó nyomdászok, megjegyzésekkel és kommentárokkal töltötték ki az üres tereket, ami gyakran zavart okozott a szöveg megértése körül. Kezdetben pergamenre is nyomtak, mint pl. az inkunabulumok egy részét, de a pergamennyomás hamar kiment a divatból. A nyomdász héber neve madpisz, a nyomdáé b?bájisz, a korrektort nicov al hadfusz-nak, a szedőt meco- réfnek vagy meszádér-nek nevezik. A nyomtatás helyét a könyvek fedéllapjain vagy első oldalán címerformájú jelek tüntették fel. A címlapot már kezdetben díszes, többnyire figurális illusztrációkkal nyomtatták. A fametszetű iniciálék továbbra is megmaradtak. A nyomda tulajdonosok kezdetben kiadók és kereskedők is voltak. A szó szoros értelmében vett könyvkereskedelemről csak a XVIII. sz.-ban lehet beszélni. Jól megszervezett zsidókönyvkereskedelem azonban csak a XIX. sz. közepén fejlődött ki. A legjelentősebb héber könyv gyűjteményeket a következő könyvtárak tartalmazzák: az oxfordi könyvtár, amelynek a tulajdonába került: David Oppenheim, a híres prágai rabbi nagyértékű gyűjteménye, a British Museum, a leningrádi ázsiai múzeum és a Vatikán könyvtára, A legteljesebb héber könyvtár jelen leg a newyorki Jewish Theological Seminary, amelynek 80,000 kötete van. A könyvek kötési anyaga többnyire bőr, pergament vagy papír kéziratoknál azonban nagyon ritka a papírkötés. A könyvkötészet művészetet a XIV. és XV. sz.-ban érte el a tetőpontját. Speciális zsidó könyvkötészetről nem igen lehet beszélni, miután a héber könyvek kötésénél majdnem mindig az általában szokásos sémákat alkalmazták. A Zs. a XVIII. sz.-ig szépen fejlődött és lépést tartott az általános könyvművészet fejlődésével. A XIX. sz.-ban a tömeggyártás elterjedésével ezen a téren bizonyos visszaesés volt észlelhető; a héber könyveknek úgy a papírja, mint betűi, nyomása és egész kiállítása sok kívánni valót hagytak hátra. A XX. sz. elején a Zs. is nagyszerű lendületet vett, de a zsidó bibliográfia csak 1924 óta — mikor megalakult «A zsidó könyv barátainak Soncino-társasága» — mutat fel figyelemreméltó eredményeket." Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a 5513 .cimszó a lexikon 1000 . oldalán van.