15242.htm       CIMSZO:        Vallás                          SZOCIKK:     "Vallás, az a szubjektív hiten felépített és hagyományozás útján köztudattá vált eszmekör, mely a földöntúli lét titkaira érzelmi és akarati tények kíséretében vonatkozik. Csak megközelítő meghatározás ez és nem tart számot föltétlen elfogadásra. De a V.-t teljesen kimerítő meghatározás nincs is. Sokan kísérelték meg, de mindannyian a kérdésnek csak néhány, őket jobban megkapó vonatkozását vették figyelembe. Az angol Hobbes pl. a láthatatlan hatalmaktól (természeti erők) való félelemben, Shaftesbury viszont a mindenségben megnyilvánuló fenség és szépség lelkes csodálatában látja a V. lényegét. Kant szerint a V. nem egyéb, mint a kötelességnek isteni törvényként való felismerése. De tény, hogy az erkölcsi képességnek ereje és a kedélyvilágnak harmóniája nélkül senki sem jut el a V. értékelésének magaslatára. A kereszténység a hitet teszi a V. központjává és azt alaperénynek minősíti, sőt Tertullián addig megy ebben, hogy ép a lehetetlenségben való hitet tartja érdemnek (credo quia absurdum). A héber nyelv ellenben emunó és jiró szavakkal fejezi ki a V. fogalmát. Emunó ragaszkodást, kitartást hűséget, állhatatosságot, jiró pedig eredetileg félelmet, de a nyelvhasználatban inkább tiszteletet, fenségérzetet, csodálatot jelents így mindkettőben az érzelmi elem jut túlsúlyra az értelmi fölé. «Hát nem reménységed-e a te félelmed ?»(jiró) (Jób 3). Jeremiás prófétát annyi csalódás éri, hogy Isten ellen fakad ki: « Rászedtél, Isten, és én rászedettem magam . . . a Te igéd által gúny tárgyává lettem.. . Gondoltam már: nem említlek többé és nem szólok Nevedben»; de nyomban felülkerekedik benne a hit: «egyszerre csak mintha tűz égetné szívemet és csontjaimba hatolna» (20, 7—9). Jób is szentül meg van róla győződve, hogy emberfölötti szenvedése igazságtalanul éri Isten részéről és minél üresebbnek találja a barátok fölényes istenigazolását, annál mélyebben ágyazza bele magát reménybe, hogy Isten őt fogja igazolni s a barátok inkvizitorikus  bűnszimatolásával szemben legalább is becsületét védi meg. «Föld, föld, el ne takard (bosszulatlanul) véremet és jajveszékelésem ne jusson nyugvópontra, hisz tanúm a magasságban   és   védőm   az  égben   van.»   «Tudom hogy él Megváltóm (pártfogóm) és végső esetben a sírhalmom fölött áll mellém.» És a hitnek e felvillanására örömsóhaj tör ki belőle «Szívem meg akar szakadni. Jób tehát csak Isten igazságosságában, egyik attribútumában kételkedik és e kételybe is inkább «vigasztaló barátainak szofizmái kergetik, de magában Isten létezésében való kételkedésre egy pillanatig sem ragadtatja el magát. Sokkal magasabbra kapaszkodik a kételyek légüres szféráiba Kóhelet, aki látja, hogy hitvány rabszolgák paripákon nyargalnak,   míg fejedelmek mezítláb  lézengenék, könnyeznek az elnyomottak és nincs senki sem, aki vigasztalja őket. De még magában a természetben sem lát semmi értelmet, sem eszmét,  sem célt,  minden csak   hiúság  és  szélkergetés. Mindazonáltal még ezt a fatalista, túlnyomóan kesernyés, materialista töprenkedőt sem lehet hitetlennek mondani. Tagadja a zsoltárköltő is, hogy az alvilágban volna még Istenre való gondolás és hálaadás, de nincs tudatában annak, hogy e felfogásával ellenkezésbe jutna valamelyes szentesített hitrendszerrel és nem merül fel senkiben az a gondolat, hogy V. és tudás két egymást már nem  fedő  kör,  minél fogva a  V.  még mindig Istenismeret, vagyis «Isten útjainak ismeretes. Tudás, hit, erkölcs : egy s ugyanaz. Az elgörögösödés (hellenizmus) idejében észlelik csak a nagy űrt, mely a zsidó öröklött V. és a gondolkodás szabad szárnyalását követő görög bölcselet vagy tudomány között tátong. A mélyen gondolkodó és hívő Philo számára életkérdéssé válik, hogy eligazodjék e kettő között, illetve, hogy a kettőt összeegyeztesse. Ezt a Biblia allegorikus értelmezésének módszerével éri el. Alig van platói eszme, melyet ne látna többszörösen bibliai igékbe burkolva. Máskép állott a hit problémájával szemben az ifjú kereszténység. Noha ez is bőven kiaknázta az allegorizálás lehetőségeit, mégsem sikerült a hit és tudomány között hidat vernie és ezért teljes határozottsággal kimondotta Tertullianus a merész elvet: «credo quia   absurdum»    «hiszem,  mivel   lehetetlen», vagyis abban áll ép a külön hitnek érdeme, hogy a tudomány előtt a lehetetlent is lehetőnek tartja. Ettől fogva kettévált a hit és tudomány útja a kereszténységben és soha talán nem is találkoznak többé, ha a reformáció nem veszi át a reneszánsztól az egyéni érvényesülés, az egyéni szabadság és gondolkodás elvét és nem fejleszti ki az írás szabad magyarázatának elvévé, mely a zsidóságban sohasem szünetelt. Ily módon a bibliai tanokat, a hittételeket is úgy lehetett hajlítani, hogy a tudományos és bölcsészeti tanításokkal ellenkezésbe ne jussanak.  Hasonló krízisek már ezt megelőzően a zsidóságban is fenyegették a V.-t. A más V.-ok részéről ért nyomás, térítés, hitviták nyomán felmerült annak a szükségérzete, hogy körül kell sáncolni a zsidó V.-t is, viszont lehetőleg tág teret kell nyújtani a V.-gyakorlat nehézségeire való tekintettel a hitbeli elhelyezkedésnek is. Ennek a kétirányú meggondolásnak gyümölcse a hittételek (ikkórim), melyeket Majmuni (l. o.) 13-ban állapított meg (l. Sélós eszré ikkorim) és melyek dogmákká ugyan nem szentesültek, sőt támadás tárgyai voltak egyes filozófusok részéről, de mégis polgárjogot nyertek a zsidó imakönyvben, ahol vázlatosan prózában (Ani mámin) és költői formában (Jigdal) lettek a mindennapi memorizálás tárgyai. E tételek polémikus éle mutatja, hogy nem tisztán zsidó hit talaján nőttek, hanem a V.-ok ütközőpontjain. Tartalmazzák Isten egységének, egyedül imádandóságának (szentek kizárásával). Isten testetlenségének (szenvedésnek, halálának kizárásával), a Tóra örök érvényének (új szövetség kizárásával), folytonos magyarázatának (a hagyománynak belevonásával), Mózes prófétai felül múlhatatlanságának (újabb próféták által), a túlvilági jutalomnak és büntetésnek, a feltámadásnak tanát. A V.-i gondolatok dogmává kristályosodásától a zsidóságot megkímélte az írásmagyarázat szabadsága, illetve a nemzetközi, központi hatóság hiánya. Vannak ugyan ma is védői annak a felfogásnak, hogy a zsidóság is olyan eszmekör, amely bizonyos tanok, dogmák (mint pl. Isten létezése, a Tóra isteni eredete) tengelye körül kering; ezek között legilletékesebben és nagy hatással a magyar Löw Lipót, szegedi főrabbi tárgyalta meg ezt a kérdést. Jellemző vonása a zsidó vallásnak, hogy nem spekulatív gondolkodás gyümölcse,hanem erkölcsi követelés, az igazságos világrend után való sóvárgás szülöttje ő maga, tengelye pedig az isten hit. L. még Judaizmus, Theologia, Ethika és Hitágazatok."                                  Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a 5242 .cimszó a lexikon 936 . oldalán van.