15104.htm CIMSZO: Tóra SZOCIKK: "s hatalomgyakorlását. Szól a T. Isten igazságosságáról és Izraellel kötött szövetségéről, is de ezek, csak a nép nyelvéhez alkalmazkodó képzetek (l. Anthropomorphismus és Anthropopathismus). A T. hangja az igazságszolgáltatásról sokkal keményebb, mint pl.Hósea profétáé, akinél az isteni könyörületesség válik uralkodó elvvé. Ezt tisztán a történeti helyzet magyarázza. A történeti pályája elején álló, ifjúkorát élő néppel szemben régi nevelői felfogásnak megfelelően szigorú hangnemben folyik a feddő figyelmeztetés, míg a szenvedésektől gyötört beteg néppel a próféta már úgy bánik, mint beteg gyermekével az anya. Mózes még harmad- és negyedíziglen büntetést helyez kilátásba, de Ezékiel próféta már sokszorosan hangoztatja, hogy «fiak nem lakolnak az atyákért és atyák nem a fiákért, kiki csak a maga bűneiért lakolhat». Ezékiel helyesen interpretálta Mózes szavait és korának műveltebb szelleméhez mérten írta át a mózesi fogalmazást. Az Istenhit megszilárdítására a T. szertartásokat és intézményeket rendel el, hogy állandóan emlékeztessék az embert Istennel szemben való kötelességére. Ezek az áldozás lelki formái és gyakorlásuk egyenlő azzal az áldozattal, amelyet Istennek abból ajánlunk fel, amit nekünk Ő adott. Ilyen áldozat a mi lelkiségünkből, szellemi adományainkból az atyai tanítás: «Beszélj Isten dolgairól, mikor házadban ülsz, mikor az úton jársz, mikor lefekszel s mikor felkelsz» (Móz. V. 7. 7). A szertartások a T. tanításában nem tévesztendők össze a szentségekkel, melyeknek más vallásokban az a rendeltetésük, hogy maguktól hassanak, függetlenül az emberi érzülettől, gépiesen és föltétlenül. A T. mindig hangsúlyozza Istennek «teljes szívvel és teljes lélekkel való szolgálatát.» (U. o. 4. stb. helyen). A további áldozatok sorába tartozik: a Szentély vagy találkozás sátra, melyet a nép magával hordozott a pusztai vándorlás idején át, ez a végtelen térből való áldozás. Az időből való áldozat: az ünnep (l. o.); az anyagi javakból való adomány: az áldozat (l.o.); a személyi életből való áldozat: a körülmetélés. (L. Circumcizió).A T. tanítása az emberről. Az ember a teremtett lények sorában utolsónak jelenik meg, mikor már minden készen van és őrá vár, hogy «uralkodjék az állatokon, a tenger halain és a levegő madarain» és hogy ő adjon mindennek nevet, vagyis az ő szempontjai érvényesüljenek mindennek megítélésében (antropocentrikus világfelfogás). Az embert Isten a föld porából teremti és leheletet ad beléje a maga leheletéből vagy lelkéből, ami népies kifejezése annak, hogy az ember egyrészt földi, érzéki lény, másrészt az Isten lelkét is hordja magában és így legalantasabb vágyai közepette is érez áhítozást a Legfelsőbb Lény iránt. Még világosabban jut ez kifejezésre abban, hogy «a maga kép mására, hasonlatosságára teremtette Isten az embert. Egy emberpártól származtatja a T. az egész emberiséget. Ezzel azt az eszmét juttatja kifejezésre, hogy Isten akaratából folyólag az emberiség egy nagy testvériség. A világ a T. teremtési elbeszélése szerint, láncolatos egysége a lényeknek, melyben az a sorrend érvényesül, mit a teremtés egymásutánja" Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 5104 .cimszó a lexikon 903 . oldalán van.