15103.htm CIMSZO: Tóra SZOCIKK: Tóra. (h.) Útmutatás; szorosabb értelemben papi tanítás. Az irodalom kizáróan Mózes Öt Könyvére (Pentateuchos) foglalta le a kifejezést. A Bibliának hármas beosztásában (Tóra, neviim, keszuvim) annak főrészét alkotja és első helyen áll. Külsőleges, terjedelmi szempontból öt részre oszlik a T., de tartalmi tekintetben egységes. Viszont másnemű beosztást is követel, ha egyes részeinek tartalmát és szellemét vizsgáljuk. A külsőleges beosztás a következő: 1 B?résisz (Genesis), a világ története József haláláig. 2. S?mosz (Exodus), a történet folytatása, de ezt itt-ott törvények szakítják meg, többek között a Tíz Ige, a Szövetségkönyv gyűjteménye. 3. Vajikró (Leviticus), törvények, a szentség törvényei, áldozati és más törvények. 4. Bamidbor (Numeri), vegyes törvények, itt-ott megszakítva történeti epizódokkal a pusztai vándorlás korából. 5. Devórim (Deuteronomium) főképpen olyan törvények, amelyek nagyrészt már az előbbi könyvekben találhatók és csak az itt-ott módosított szöveggel különböznek azoktól (Pl. a Tíz Ige). Ezért ezt a könyvet a törvényismétlésnek (misné Tóra) is nevezik. Tartalmi tekintetben mindenekelőtt elbeszélő, törvényadó és hitbuzdító, vagy paraenetikus részekre oszlik. Az elbeszélő elemek részben történeti jellegűek, részben pedig hagyományok, amelyeknek csak a magja históriai, de a századok szóbeli hagyománya már költői burkolatot szőtt köréjük. A T. szerzőjéül Mózest vallja, de nem ő maga adja elő az eseményeket és a törvényeket, mindig mint harmadik személy szerepel. Minthogy Mózes haláláról is szól a T., a bibliakritika azt véli, hogy nem csupán a Mózestól eredő T.-t jelentheti, hanem a Mózesról szólót is a e feltevésében megerősíti az a körülmény, hogy elnevezése későbbi eredetű (Mózes Tórája, Maleachi 3) és a Szentírásnak más könyvét is nem mindig az írta, akinek nevét viseli (Jósua Könyve, Királyok Könyve, Jób Könyve, l. Bibliakritika). A hagyományos zsidó felfogás természetesen nem azonosítja magát ezzel a feltevéssel. A T. szerkezete igen bonyolult és áttekinthetetlen. Hármas tartalma egymásba folyik, csak az első könyv tisztán elbeszélő és sorrendet tartó, a többinél elbeszélés és törvény minden felismerhető rendszer nélkül váltakozik. A Mózes első könyve az Istenállam (theokrácia) kiépülését írja meg. Első részében általános emberi vonatkozású (1—11), második részében az izraelita ősatyák életét írja meg 10 Tóledosz c. leszármazási történetben. Mindezekben is észrevehető a szerkesztési terv, mely szerint előbb a család mellékágaival végez, hogy aztán a főágnál hosszasabban időzhessen. Magukból a törvénygyűjteményekből sem sikerült eddig az egymásutáni logika elveit megállapítani. Ez áll gyakran egyes mondatokra is, amelyekben az egyes szám és többes szám sokszor váltakozik (pl. «Tanítsátok rájuk gyermekeiteket, beszélve róluk, mikor házadban ülsz» stb.). A T. tanításai kiterjednek Istenre, az emberre, a világra, Izraelre. I. Istenre vonatkozó tanításai: Isten neve Jhvh ; ismeretlen eredetű. Maga a T. e névnek ép úgy ad népetimológiát, mint a személyneveknek, melyeknek eredete már elhomályosult és érdekelni kezdte a népfantáziát. JHVH e népies magyarázat szerint (Móz. II. 3. 15) itt így mutatkozik be: Ehje aser ehje, vagyis: «Vagyok, aki vagyok». Ez a meghatározás föltétlenül, változatlanul levő jelentést tulajdonít neki. A zsidó vallásgyakorlatban e szót Adónajjal helyettesítik. Ez az Isten a más egykorú vallások istenségétől eltérően nem a természet erőinek megszemélyesítője, hanem a természet fölött álló, semmihez nem hasonló lény, aki a jót kívánja, jóságért teremtette a világot és az embertől is elsősorban a jónak megvalósítását követeli. Mivel a jó csak egyirányú lehet (több jó, többféle igazság vagy többféle szeretet egymással ellenkezik), Isten is csak egyetlen egy. Halljad Izrael: JHVH, a mi Istenünk egyetlen Lény. E lény elismerése kizár minden más istenséget, mert Ő maga alá rendeli a természeti erőket, elnémítja a Leviathánt és követeivé teszi a szeleket. Semmi bűvészet őrajta ki nem fog, csupán az ember nemes érzülete és az abból folyó nemes cselekedetek bírnak előtte értékkel; ezeket megjutalmazza, a rosszat megtorolja. Tekintve, hogy előtte az ivadékok váltakozása csak olyan, mint saját magunk előtt szervezetünk sejtjeinek váltakozása, melynek tudatában sem vagyunk, mivel csak a teljes Énre irányul figyelmünk és életakaratunk: Isten is a nemzedékek sorsát egységnek veszi és a büntetésben, mint a jutalmazásban a kollektivizmust érvényesíti, úgy hogy a bűn az emberre nézve harmad- és negyedíziglen megtorlássá, a jótét pedig ezredízigleni jutalmazássá válik. A jó lévén az abszolút cél, a büntetésnek nincs öncélja, ez csak eszköz a javításra, minél fogva elejét is veheti az ember a bűnbánattal. Míg más vallásokban azzal a felfogással találkozunk, hogy a bűn önmagában létező valami és bűvös körébe vonzza az embert, de túl is éli a nemzedékeket, addig bibliai felfogás szerint csak az ember elhatározásában létezik a rossz, mint annak egyik iránya; különben pedig Isten úgy sem tűrné maga mellett a rossz megtestesítését s hatalomgyakorlását. Szól a T. Isten igazságosságáról és Izraellel kötött szövetségéről, is de ezek, csak a nép nyelvéhez alkalmazkodó képzetek (l. Anthropomorphismus és Anthropopathismus). A T. hangja az igazságszolgáltatásról sokkal keményebb, mint pl.Hósea profétáé, akinél az isteni könyörületesség válik uralkodó elvvé. Ezt tisztán a történeti helyzet magyarázza. A történeti pályája elején álló, ifjúkorát élő néppel szemben régi nevelői felfogásnak megfelelően szigorú hangnemben folyik a feddő figyelmeztetés, míg a szenvedésektől gyötört beteg néppel a próféta már úgy bánik, mint beteg gyermekével az anya. Mózes még harmad- és negyedíziglen büntetést helyez kilátásba, de Ezékiel próféta már sokszorosan hangoztatja, hogy «fiak nem lakolnak az atyákért és atyák nem a fiákért, kiki csak a maga bűneiért lakolhat». Ezékiel helyesen interpretálta Mózes szavait és korának műveltebb szelleméhez mérten írta át a mózesi fogalmazást. Az Istenhit megszilárdítására a T. szertartásokat és intézményeket rendel el, hogy állandóan emlékeztessék az embert Istennel szemben való kötelességére. Ezek az áldozás lelki formái és gyakorlásuk egyenlő azzal az áldozattal, amelyet Istennek abból ajánlunk fel, amit nekünk Ő adott. Ilyen áldozat a mi lelkiségünkből, szellemi adományainkból az atyai tanítás: «Beszélj Isten dolgairól, mikor házadban ülsz, mikor az úton jársz, mikor lefekszel s mikor felkelsz» (Móz. V. 7. 7). A szertartások a T. tanításában nem tévesztendők össze a szentségekkel, melyeknek más vallásokban az a rendeltetésük, hogy maguktól hassanak, függetlenül az emberi érzülettől, gépiesen és föltétlenül. A T. mindig hangsúlyozza Istennek «teljes szívvel és teljes lélekkel való szolgálatát.» (U. o. 4. stb. helyen). A további áldozatok sorába tartozik: a Szentély vagy találkozás sátra, melyet a nép magával hordozott a pusztai vándorlás idején át, ez a végtelen térből való áldozás. Az időből való áldozat: az ünnep (l. o.); az anyagi javakból való adomány: az áldozat (l.o.); a személyi életből való áldozat: a körülmetélés. (L. Circumcizió).A T. tanítása az emberről. Az ember a teremtett lények sorában utolsónak jelenik meg, mikor már minden készen van és őrá vár, hogy «uralkodjék az állatokon, a tenger halain és a levegő madarain» és hogy ő adjon mindennek nevet, vagyis az ő szempontjai érvényesüljenek mindennek megítélésében (antropocentrikus világfelfogás). Az embert Isten a föld porából teremti és leheletet ad beléje a maga leheletéből vagy lelkéből, ami népies kifejezése annak, hogy az ember egyrészt földi, érzéki lény, másrészt az Isten lelkét is hordja magában és így legalantasabb vágyai közepette is érez áhítozást a Legfelsőbb Lény iránt. Még világosabban jut ez kifejezésre abban, hogy «a maga kép mására, hasonlatosságára teremtette Isten az embert. Egy emberpártól származtatja a T. az egész emberiséget. Ezzel azt az eszmét juttatja kifejezésre, hogy Isten akaratából folyólag az emberiség egy nagy testvériség. A világ a T. teremtési elbeszélése szerint, láncolatos egysége a lényeknek, melyben az a sorrend érvényesül, mit a teremtés egymásutánja mutat. A legalsóbbrendű az élettelen világ, ég, víz, szárazföld (ásvány), ez arra van teremtve, hogy helyet és táplálékot nyújtson a növényzetnek, mely magvathordó és így örök életre van rendelve, amellett, hogy az egyének folyton váltakoznak és újult erővel bíró új nemzedéknek adják át helyüket. A növények vannak hivatva táplálékot nyújtani az állatvilágnak, mely nyomukba lép. Es végül az ily módon megterített asztalhoz lép az ember, ki úgy az állatokat, mint az alatta álló növény és ásványvilágot uralma alá hajtja és fenntartására fordítja. IV. Izráelre vonatkozólag tanítja a T., hogy Isten kedvelt, kiválasztott népe (l. Választott nép), amennyiben Isten tanításaira hallgat és népek papjává szegődik. «Nem azért, hogy talán nagyobbak volnátok mind a népeknél, tüntetett Isten ki benneteket, hogy kiválasszon benneteket, hisz ti a legkisebb vagytok mind a népek között, hanem mivel megszeretett Isten benneteket és mivel megtartja esküjét, melyet őseiteknek tett» (Móz. V. 7. 7, 8). A megszeretés csak előző érdemeken alapulhat s ezek visszanyúlnak az ősök erényeire. A kiválasztás tehát nem előlegezése kiváltságoknak, hanem utólagos jutalmazása öröklött, nemesebb gondolkodásnak. Ugyanez áll a T. hangjára is, viszonyítva az Új-testamentuméhoz. Emebben általában a könyörületesség hangja az uralkodó, bár a büntetés, az örök kárhozat, égő kemence (Máté 13. 42), «fogak vacogtatása» sem ismeretlen (Luk. 18. 28 ; Máté 8. 12 stb.). De ez nem tüntet fel különbséget az Istenfogalomban az ótestamentumi «boszúálló Istennel» szemben. A zsidó Biblia is a büntetésnek javító, sőt szeretetgyakorlási célzatát tanítja (Jób 5. 17; Példab. 3.12) és a büntetés intézményéről az Új- Testamentum tanítói célzata sem tud lemondani. A T. magánjoga nagyjából azonos az őssémivel, melyet a Hammurápi kódex is feltüntet. A büntetőjogban messze kimagaslik az ókor törvényei közül az emberséges bánásmóddal. Elrendeli ugyan a botbüntetést, sőt ismeri a halálbüntetést is, de szinte kizárttá teszi alkalmazását. A börtönbüntetést nem ismeri, történeti elbeszélésben említ ugyan ideiglenes vizsgálati elzárást is (Móz. IV. 15. 34), úgyszintén ismeretlen előtte a vallatási kínzás, a megszégyenítés ; még az akasztott embert sem engedi éjjelen át az akasztófán hagyni (Móz. V. 21. 23). A büntetőjog ezen józansága, mely középút a keleti kegyetlen s a mindent megbocsájtás elméleti tana között, tette életképessé a zsidóságot a folytonos környezetváltozásban. Házassági törvénye a nő teremtéséről szóló elbeszélésének szellemében van elgondolva. Eszerint a nő a férfiből vétetett és el kell hagynia az embernek atyját, anyját, hogy nejéhez ragaszkodjék, hogy így egy lénnyé váljanak (Máz. I. 2. 24). Ehhez hasonló rendeltetést semmi más törvénykönyv nem adott a házasságnak. A T. egyébként messzemenő tisztaságot ír elő úgy a rokonvér-keveredés elkerülése, mint egyéb tekintetben. A fajtalankodás, a házasságtörés tilalmait azzal okolja meg, hogy az erkölcstelenkedés megfertőzheti az országot, ez pedig kiveti aztán lakóit (Móz. III. 18. 24—28). A törvény egyéb tekintetben egyenlő elbánást követel bennszülöttel vagy idegennel (Móz. II. 12. 49 ; IV. 15.16). A rabszolgát is részesíti a szombati nyugalom áldásában (l. Szombat). Külön méltatást igényel a T.-i szegényjog. Tiltja, a szegény szorult helyzetével való visszaélést, a zálogvétellel járó megszégyenítést, az adósság behajtásánál a megszégyenítést és kíméletlenséget. Elrendeli a szegény támogatását számos alakban, ezek: a szegények számára hagyandó termés, a szegénytized, a szombatévi termei átengedése, az adósság behajtásának szünetelése ez esztendőre és végül a jóbelév, melyet a szegények hitbizományának nevezhetünk (l. Szombatév, Jóbelév). A maga nemében egyedül áll a T. hadijoga. Elrendeli, hogy mindenekelőtt a pap hasson a nép lelkületére. Azonkívül elrendeli, hogy aki új házat épített, de még nem avatta fel, vagy szőlőt ültetett és még nem szüretelt, vagy nőt jegyzett el és még nem vette nőül, vagy pedig, akit leküzdhetetlen félelem fog el, mind térjen haza. Ha város ostromához lát a hadsereg, előbb békeajánlatot kell tennie, ha az ellenség elfogadja és a kaput megnyitja, akkor a népet adófizetővé tegye (személyes rabságba ejtés nélkül, mint Jós. 9. 27; Bír. 1. 28; I. Kir. 9. 21-ből kitűnik). Csak a békeajánlat visszautasítása esetén szabad, a nőket, a gyermekeket és az állatot zsákmányul ejteni. Ostrom alatt nem szabad a gyümölcsfákat kivágni, mert «ember talán a fa, hogy miattad ostromba jusson ?» (Móz.V. 20). A haditábor tisztántartásáról is intézkedik a T. (Móz. V. 23. 10—15). A hadban zsákmányolt nővel szemben emberséges bánásmódot parancsol: egy havi időt kell neki adni, hogy szüleit és otthonát meggyászolhassa, csak azután dönthet a hódító véglegesen a sorsa felett. A hadijog alapján a hódító elveheti feleségül, vagy pedig szabadon bocsáthatja, de rabszolgának nem adhatja el és nem szabad zsarnokoskodnia fölötte, ha megtartja. (Móz. V.21. 10—14). A T. humanitása megnyilvánul a rabszolgajogban is. Az adósnak rabszolgául ejtését nem tiltja ugyan a Szentírás, de számos helyen rosszalja azt (így Jób 31,13: «Ha semmibe vettem volna igazát rabszolgámnak vagy szolganőmnek, mikor perbe szálltak ellenem, ugyan mit cselekedhettem volna, ha Isten felkelt volna ellenem és ha számon kért volna, mit feleltem volna neki? Nem az teremtette őt is, aki engem teremtett az anyaméhben»). Rabszolgák egymás közötti házasságából a gazda házában született rabszolgagyermek kiváltságos elbánásban részesült. A szombati munkaszünet rabszolgának is kijárt, úgyszintén az áldozati lakoma. Rabszolgarablás halálbüntetés terhe alatt tilos (Móz. II. 21. 16), jelentékeny testisértése fejében felszabadult a rabszolga (Móz. II. 21. 26); szökött rabszolgát kiszolgáltatni nem szabad (Móz. V. 23, 16): héber rabszolgát eladni nem lehet és magát eladó rabszolgát nem szabad rabsorban tartani (Móz. III 25.-89). A rokonnak megvan a joga a kiváltásra (u. o. 47—49). Hét esztendő után felszabadul a héber rabszolga (Móz. II. 21, 2) és ekkor nem bocsátható el üres kézzel (Móz. V. 15, 12—15). (A rabszolgaságot az Új- Testamentum sem tartja szükségesnek megszüntetni sőt hűségre figyelmezteti a rabszolgát (Kol. 3. 22; L Kor. 7. 20). Kimagasló a T. felfogása az állatvédelmi törvényekben. Nem szabad a nyomtató ökör száját leszíjazni (Móz. V. 24. 4), tilos ökröt és szamarat (nem egyenlő erővel húzó igásállatokat) egyazon ekébe befogni (Móz. V. 22. 10), madárfészket végkép kipusztítani (u. o. 6), barmot a borjúval egy napon levágni (Móz. III. 23. 28), a borjút 8 napos kora előtt anyjától elvenni és levágni (Móz. III. 22. 27), kecskegödölyét anya tejében főzni (Móz. II. 23. 19), terhe alatt roskadozó állatot fel kell segíteni (Móz. II. 29. 4). Nem szabad az állatot természetéből kivetkőztetni, kasztrálni (Móz. III. 22. 24), keresztezni (u. o. 19.19). Másfél évezredes gyakorlat után is Pál apostol mégis félreértette az állatvédelem nemes szempontjait «Mert a Mózes törvényében meg vagyon írva: «Ne kösd fel a nyomtató ökörnek száját (Móz. V. 25. 4) «talán az ökrökre vagyon-e az Istennek gondja?» (L Korinth.9. 9). Csak allegorikus értelmezés mellett érti, hogy: «Mindenestül miattunk mondja azt (a T.), mert érettük íratott meg, hogy aki szánt, remény fejében kell szántania és aki csépel, részesülés reményében csépel. Ha mi szellemit vetettünk nektek: nagy dolog-e, ha test munkáitokat aratjuk?» (A gyümölcsfák védelmét, l. Hadijog.) A T. törvényeinek általános jellemzését maga a T. nyújtja e szavakban: «A parancs, melyet Én meghagytam nektek, nem emberfölötti és nem elérhetetlen. Nem az égben van, hogy mondhatnád, ki megy fel érte az égbe, hogy lehozza és kihirdesse, és nem a tengeren túl van, hogy mondhatnád, ki megy el érte a tengeren túlra, hogy elhozza és kihirdesse, hogy teljesítsük, sőt igen közel van hozzád: szádban és szívedben van, hogy teljesítsed» (Móz. V. 30. 1—13). A T. történeti elbeszélő részei: nem szorítkoznak Izrael életére, hanem érdeklődésük körébe vonják az egész emberiséget és ennek hátterében a világot, úgy azonban, hogy ezen legszélesebb alapból indulva, kúpszerűen mind szűkebb körbe emelkednek, a három pátriárka leszármazottjain át Jákob családjához, ezen belül pedig Józsefhez és azontúl ismét Izrael népének egyetemébe szélesednek. Különös bájt ad ez elbeszéléseknek az a művészi módja, hogy az istenséget belevonják az eseményekbe, emberi vonásokkal ruházzák fel, családias könnyedségben tüntetik fel, mindamellett mennyei fenségét nem tépázzák meg. Noha sémi hagyományok emlékei még áttetszenek némelyik elbeszélésen (teremtés, özönvíz története) a régi mítosz fantasztikusságának s pogány nyerseségének itt nyoma sincs. Az elbeszélés egyszerű, kalandmentes, célja felé törekvő, helyi vonatkozások helyett a világrend szerkezetét igyekszik kimutatni. Az Alkotó földöntúli fenségben áll teremtményeivel szemben, nem fárad és nem vesződik, hanem puszta «Legyen» szavával idézi fel a mindenséget a semmiségből. A teremtés mindamellett időben megy végbe, hogy a hetedik nap szentsége meg legyen alapozva. A teremtés sorrendje is céltudatos (teleológikus): az alsóbb rendűtől a felsőbb rendű felé halad és betetőződik az emberrel, mint a teremtés uralkodójával. Az ember bűnbeesésénél mesteri az isteni igazságszolgáltatás menete. Míg a bűn értelmi szerzője a kígyó, első elkövetője az asszony, követője a férfi, a kihallgatásnál a sorrend a rajtakapottal kezdődik, ez áthárítja a nőre, ez visszahárítja a kígyóra, «akit Isten adott melléje»; a büntetés aztán ismét a legfelelősebbnél kezdődik és így halad vissza a kígyóig. Az özönvizet erkölcsi romlottságra vezeti vissza a Szentírás és Noét jámborsága menti meg. Az ősatyák nem félistenek, hanem jámbor emberek emberi gyarlóságokkal, melyeket a T. néha derűsen a legtökéletesebb moralitás elnézésével, néha erkölcsi rosszallással ecsetel. A családi történetek a későbbi néptörténet lekicsinyített élőképei; mint ilyenek, rendkívüli tudományos jelentőségűek, úgy etnográfiai, mint kultúrtörténeti tekintetben. De ezen mélyebb vonatkozások nélkül is a világirodalom gyöngyei közé tartoznak az epikus körülményesség és nyugalom, máskor a drámai feszültség és jellemecsetelés tekintetében. Ami azonban szentségük jellegét megállapítja, az vallásos szemléletük magasztossága, mellyel a történeti események fölött ítéletet tartanak. Bölcseleti szemszögből rámutatnak az emberi sors tragédiájára, a munka eredetét vallási probléma tárgyává teszik, az anyasági szenvedést csak úgy tudja az elbeszélő igazolni, ha isteni büntetésnek minősíti; a népek örökös háborúskodását pedig és a nemzetek elbizakodottságát is csak isten büntetéseképp találja megmagyarázhatónak. A T-tekercs. A T.-t templomi felöl vasas céljára mai napig ősrégi alakban : pergamenre, külön e célra készített tintával írja az erre rabbisági képesítéssel bíró egyén (szótér) a Talmudban meghatározott rendszabály betartásával (l. Szóferim, Tóraírás).A T. tekintélye, (szentsége). A T. a zsidó vallás alapkönyve és a kánonban is az első helyet foglalja el. A talmud-midrási irodalom költői formákban ecseteli a T. világelőttiségét és felsőbbrendű tekintélyét. A T. első verséhez fűződő Midrás Rabba szerint Isten a T.-ba tekintett s úgy teremtette a világot. Más hely szerint (Sabbat 88b) Isten 974 emberöltőn át tartotta magánál a T.-t. mielőtt átadta. A T. nem nemzeti jellegű, hanem a világnak van szánva. «A pusztában adta Isten a T.-t, szabad nyilvános térségen. Ha Izráel földjén adta volna, a világ népei azt mondanák, hogy nincs részük benne» (Mechilta 70a). A T. megszentelő hatását magában hordja: «írva van: engem elhagytak és T.-mat elfelejtették». «Bár csak engem hagytak volna el, de T.-mat őrizték volna meg, akkor a benne rejlő erő visszavezetné őket hozzám.» (Chaggiga I. 7). «Tanuld a T.-t, ha nem is magáért a T.-ért, mert az rávezet, hogy majd magáért a T.-ért fogod tanulni» (Názir 23b). A T. oly természetes törvény, hogy az ősatyák is tartották ösztönszerűen. Az egyiptomi kivonuláskor Izrael fiai magukkal vitték József koporsóját és utóbb a frigyládát. Mikor kérdezték a népek, mit jelent a koporsó a diadalmenetben, azt felelték: «az egyik ládában az fekszik, aki teljesítette, ami a másikban írva van. A Szentírásnak azt a törvényét: «ne állj bosszút és ne tarts haragot», a testvéreivel szemben teljesítette, mert megbocsátott nekik. Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 5103 .cimszó a lexikon 902 . s köv. oldalán.