14863.htm CIMSZO: Szirach SZOCIKK: Szirach. Jézus, Sz. fiának bölcsességei. Az alexandriai korból származó nem kanonizált zsidó irat. Héberül: Chochmasz ben Szira ; latinul : Ecclesiasticus; görögül: Szófia Jészou hüiou Sz. A Talmud Széfer ben Szira (Ben Szira könyve) néven ismeri (Jerus. Szanhedrin 28a, Chaggiga 13a, Nidda 16b, Beráchot llb, T-szefosz, Jad Hachazaka II. 13). Héber példányát Jeromos egyházatya Maslim (Parabolae) néven említi. A kanonizált és az apokrif iratok szerzői között Sz. az egyetlen, aki teljes névvel művének szerzőjéül és a munka végén Jeruzsálemből származónak vallja magát. A görög szöveg szerint Sz. sokat utazott és sokszor volt halálos veszedelemben. (34. 11-12.) Bizonyossággal azonban csak annyit tudnak róla, hogy nagy tudós volt, igen járatos a Szentírásban és Alexandriában élt 247-222 között a rendes időszámítás előtt. Valószínű, hogy a könyv tulajdonképpeni szerzője Sz. nagyatyja volt, aki azt héber nyelven írta és a szerzőként szereplő unokája csak görögre fordította le. A könyv különböző korszakokból származó aforizmákat és maximákat tartalmaz. Hogy a gyűjtemény több korszaknak a produktuma, a gyakori ismétlések és előforduló ellentmondások bizonyítják. A szöveg időbeli keletkezésének megállapítását megnehezíti az a körülmény, hogy Sz. Simon néven említi a jeruzsálemi főpapot, ilyen nevű főpap azonban több volt az utolsó két században. Ha hinni lehet Josephusnak, aki Sz.-ban I. Simont, az Igazságost sejti, akkor a könyv ép egy századdal idősebb. Sz. könyve nagyon hasonlít a Példa-beszédek-hez kivéve azt a körülményt, hogy az egy szerző keze jobban meglátszik rajta, mint a különböző fordításokból összeállított Példabeszédeken, amelyek aforizmák antológiájának tekinthetők. Sz. könyve morális tanácsokat és aforizmákat tartalmaz, amelyek gyakran utilitáriusak s az élet minden körülményeire alkalmazhatók. Egyaránt szólnak szülőknek, gyermekeknek, férjnek, feleségnek, tanítványnak, tanítónak, fiatalnak, öregnek, barátnak, szegénynek, gazdagnak. Számos mondása az udvariasságról és csiszoltságról, az embernek saját maga és mások iránt való kötelességéről, a szegényekkel, a társadalommal és az állammal, de leginkább Istennel szemben való viselkedéséről szól. Nem annyira tartalmuk, mint külső formájuk, versszerkezetük szerint csoportosítja őket. A különböző fejezeteket bevezető elmélkedés előzi meg. A bölcsesség Sz. mondása szerint azonos az istenfélelemmel. A miszticizmust elveti, ellenben a mózesi törvényt a legmagasabbra értékeli; ismeri az emberi szív minden megnyilatkozását és az élet csalódásait; szíve a szegénnyel és elnyomottal is együtt érez, de a nők iránt legteljesebb bizalmatlansággal viseltetik. Gondolatai mindig tiszták, emelkedettek s mai szóval elve szabadelvűek, Sz. müvének egyik alapja a régi idők erkölcseinek története és a hithűség, másik alapja pedig a saját korának epikureus filozófiája. Egyéni önállóságát is érvényesíti s a neki nem tetsző és nézeteivel ellenkező teóriákat megtámadja, pl. azt, hogy az isteni kegy minden bűnt megbocsájt, hogy az embernek nincs szabad akarata, hogy Isten közömbös az emberiséggel szemben s nem jutalmazza az erényt. Sz. védelmébe veszi az áldozást és a papságot, - jóllehet ő maga nem volt kohanita - ellenben megveti a képmutatást s a vallás külső gyakorlatainak összekapcsolását sürgeti a tiszta lelkiismerettel és jótékonysággal , míg a messiási kor eljövetelét és az örök békességet vágyakozza s azért Izrael összegyűjtéséért imádkozik, addig a személyes Messiást, aki Dávid törzséből születik, egyáltalán nem említi, arra célzást sem tesz, sőt Dávid Házát arra méltatlannak tartja, miután Juda királyai közül csupán hárman maradtak hívek Istenükhöz. Sz. seholsem beszél a feltámadásról, sem a lélek halhatatlanságáról, ellenben kívánatosnak tartja a földi javak józan kiélvezeset mint az élet fenntartásának szükségességét. Ez utóbbi gondolat a görög filozófia hatása, bármily régi eredetű is Sz. könyve. Sz. valószínűen sokat utazott s nem hasztalanul említi a nagyhírű görög költőket és moralistákat. Az általa leírt szokások is inkább görög, mint korabeli zsidó szokások, ilyen pl. a szibariták szokása, a fatalisták filozófiája, amely a stoanak felel meg. Kriticizmusa és szkepticizmusa egyenesen a görög filozófia nagy ismeretére vall, némely gondolata pedig Euripidesével azonos ; a barátságról, a szerencse bizonytalanságáról, főkép pedig a nők csalárdságáról szóló nézete teljesen a görög tragikusokéra és moralistákéra emlékeztet, nemkevésbbé azonban csiszolt formaérzéke is, amely fogalmazásában megnyilvánul. Ugyanilyennek tudható be könyve végén a névaláírás is, amely addig ismeretlen volt zsidó iratok szerzőinél. Idegennek ható szokásai s véleményei miatt nem kanonizálták R. Akiba (Jerus. Szanhedrim 28a) elítéli Sz.-ot, a jövő életben való hitetlensége miatt. A Toszefta a nem kanonizált iratok közé sorolja, s egyenrangúvá teszi a minim (gnosztikus és eretnek szekták) irataival. Ecclesiastes Rabba(12. 11) kitiltja a zsidó házakból, R. Joseph IV. sz.-i talmudszerző eltiltja Sz. olvasását is (Szanhedrin 100a), ami azonban csupán a tanintézetben való nyilvános felolvasásra vonatkozik. A megokolást is közlik s ebből látjuk, hogy misantropiája, nőgyülölete is epikurianizmusa miatt tiltottak meg Sz. olvasását. A tilalom dacára Sz. könyve rendkívül népszerű olvasmány volt a zsidóknál az ókorban, ami abból látható, hogy a többi apokrifa így Tobit, Enoch, a Salamon-Zsoltárok sűrűn idézik; de a Talmud, a Midrások, a Derech Erec R. is magukon viselik Sz. nyomait. A Szanhedrin névszerint idézi (100b és Jebámot 63c), de azonkívül még a Talmud számos helyén fordul elő idézőt Sz.-ból. A talmudi korszakban ép úg y ismerték, mintagáóni korszakban sfőképen Szaádja gáón (IX. sz.) foglalkozott vele a Széfer Jecira kommentárjában, ahol egy másik szerző nevével említi. Név nélkül más szerzők is számos esetben citálják,főleg arameus fordításában, A keresztény szerzők előtt szintén igen nagy becse volt s így idéznek belőle Jakab levele, (4. 5.) Barnabás levele (19. 9), nagyobb mértékben alexandriai Kelemen, Origenes, Gyprian, Ambrosius, a 393-iki hippoi és 397-iki kartágói zsinatok, Au-gustinus pedig a kánonba tartozónak minősíti. Ugyanezt tette a tridenti zsinat is s így a XVI. sz. óta Sz. végérvényesen besoroztatott a kereszténység szent könyvei közé. 1896-ig csupán a görög és szír szövegek voltak ismeretesek a régiek közül. Ekkor egy pergament tartalmazó ládát hozott két angol nő a Keletről és S. Schechter cambridgei egyetemi tanár abban Sz. könyvének héber szövegét találta meg. Ugyanekkor Neubauer (1. o.) és Covf ey, oxfordi orientalisták szintén kairói Genisa-kéziratok birtokába jutottak, mire Schechter személyesen ment Kairóban a talált szövegek átvizsgálására. Ezek nagyobbrésze a British Múzeumban van. Ehhez járultak az Izrael Levi francia nagyrabbi és Gaster londoni portugál chacham által felfedezett fragmentumok, amelyek tartalmazzák Sz. könyve ókori héber szövegének nagyobbrészét, négy különböző kéziratban, Margoliouth oxfordi tanár azonban nem tartja eredetinek ezt a héber szöveget, hanem a görög és szir szöveg nyomán készült visszafordításnak csupán. Van azonban olyan rész is, amely csupán a talált héber szövegben fordul elő, így a végső himnusz. A tudomány vitái Sz. eredeti szövegét illetőleg még nincsenek lezárva. Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a 4863 .cimszó a lexikon 853 . s köv. oldalán.