14798.htm CIMSZO: Szent és szentség SZOCIKK: Szent és szentség
(héb. kódos, kedusó, chaszidusz), a közönséges, profán dolgoktól való
tartózkodás, az érzéki világtól való elkülönülés fizikai és spirituális
értelemben egyaránt. A Sz. tehát erkölcsi tisztaság és tökéletesülés
oly mértékben, mely a bűn felvételét kizárja. A Biblia Isten szentségére való
utalással ösztönzi szent életre az embereket, de az isteni szentség (kedusó) a bibliai ethika szerint
különbözik a szentségre törekvő ember szentségétól
(chaszidusz), mely a jámborság s a törvénytől nem korlátozott magasabb morál
kifejezése. Az ember szentsége a Szentírás törvényeinek mélyebben értelmezett
és rigorózusabb betartásában áll {Bába Mecia 52b, Chullin 103b). Isten szentsége igazságosságában tükröződi k
vissza (Jesája 5.16; Zsolt. 99. 3—5; Levitic. 10.3; Num. 20. 12-13; Ezektel 28.
22-23). Ugyancsak Jesája fantáziája szerint csupán azok gyönyörködhetnek Isten
szépségében, akik hibátlanok (33. 14-17,4.3, VI. 7); szentségéből eredő
tisztasága nem tűri a rosszat és méltánytalanságot s a gonoszokat bünteti. A Zsoltárok
felfogása szerint Isten útja a szentség, Ő maga a Szent Lény, minden profán és
érzéki lény felett áll s a tisztaság és tökéletesülés
legmagasabb eszményképe. Éppen azért az Isten hasonlatosságára teremtett
embernek a zsidó ethika szellemében legfőbb életcélja
csak az lehet, hogy az isteni szentségre törekedjék. «Szentek legyetek, mert
Én, a ti Istenetek szent vagyok» {Leviticus 19.
2,20.7, 26). S éppen ebben a magasztos ethikai
koncepcióban áll a nagy különbség az ókori zsidó és a többi sémi vallásoknak a
szentségről való felfogásában. A babiloni és föníciai vallások a szentség
fogalmát szintén ugyanazon szógyökkel fejeztek ki. ámde a kedes
(a. m. kódos) fogalmát éppen a fajtalanság és bujálkodás istennőjére, Asztartóre alkalmazták s annak kicsapongó és orgiákat ülő
papjait és papnőit nevezték kedósim és kedésósznak s midőn ezt a kultuszt akarták némelyek Izrael
országában elterjeszteni, éppen az váltotta ki a próféták méltatlankodását és
felháborodását. A prófétáknak a szentségről szóló legtökéletesebb ethikai koncepciója és a többi kulturnépek
barbár kultuszai (Asztarte és Moloch) mellett tűnik
ki teljes magasztosságában a zsidó vallás. Ugyancsak ez a pogány
szentség-kultusz okozta azt, hogy törvényhozás útján különítették el Izrael
Istenének fogalmat a többi népek istenfogalmától s maga Izráel népét is a
környező népektől (Levific 18. 2t-30, 20.22-26; Deuter. 23.18-19), viszon Izrael
szentségfogalma eredményezte a tisztaságra és egészségügyre vonatkozó
törvényhozás is teljes szigorúságában, s minden tisztátalan cselekedet
elkerülését, ahol Isten jelen van. A szentségről való ezen felfogás
következménye továbbá, hogy a Legszentebb-Egyisten
megszentelhet személyeket és tárgyakat. A legrégibb időkben ennek szimbóluma az
áldozathozatal volt s az áldozatot hozó megszenteltetett (Nutn.
17. 2-3), úgyszintén megszentesült, aki az oltárt
érintette (Exod. 29. 37; Leóit. 6.11, 20; /. Sam. 21.
6; Chagg. 2). A mózesi könyvek szerint a felszentelt
személyek és tárgyak szentsége Istentől ered. így Áron családját papi
nemzetséggé szentelte {Levit. 21. 15, 23, 22. 9, 16), a levitákat a papok
segédeivé (Num. 8. 17), továbbá Isten szentelte meg
az elsőszülötteket (Num. 3. 13), Izrael népét (Exod. 31. 13 ; Levit 20.8. 21. 8; Ezekiel
20.12. 36. 28), a szombatot (Genesis 2. 3; Exod. 20. 11) és a prófétát (Jerémia
1. 5). Minden lehet szent, ami a közönségeset és profánt kizárja s az Isten
tiszteletét vallja; így a hely, ahol Isten megjelen a
fohászkodónak, a Szentély (mikdos), annak minden
része és edénye. A magaslat, ahol a jeruzsálemi Nagy Templom épült szent halom,
maga Jeruzsálem a szent város és Palesztina Szentföld (Zacharia
2.16 ; v. ö. Hósea 9. 3-4). A Biblia szerint szent
továbbá minden Istennek hozott áldozat, a kegyszerek nem önmagukban véve, hanem
Istennek ajánlottan szentek (Exod. 28. 36. 30. 37;
Levit. 19. 8. 23. 20), mert az isteni szentséghez való viszonyuk teszi őket
szentté s ez a szentség a közelség és szorosság szerint lehet fokozatos. Ez
utóbbi értelemben van szó a Bibliában szentek szentjéről (Exod.
16. 33,. 30. 10, 29, 36; Levit. 16. 33). A levitáktól elkülönített papság
Istennek szentjei s maga Áron ezek közt a szentek közt is szent (/. Krón. 23.13), ugyanúgy a próféták és a nazariták
(Num. 6. 5; Kir. II. 4. 9). Különösen azonban maga
Izrael népe szent az Úrnak (Deuter. 7. 6. 14. 2- 21,
26 19. 28. 9; Jerem. 2. 3) s Izrael Isten szent
királysága (Zsolt. 114. 1), szent népe, szent sarja, szent nemzet, mert mint
papok népe lett kiválasztva a föld népei közül (Exod.
19. 6) s az izraelitáknak, mint szent embereknek kell tar-tozkodniok
a tisztátalan hús élvezetétől (Exod 22. 30 ; Deuter. 14. 21;
Levit. 21. 25-26) s az idolatra népekkel való
összeházasodástól (Deuter 7.2-6; Mal
2. 11; Ezra 6. 21, 9. 11). Kétségtelen, hogy a
próféták szentségfogalma sokkal magasabb fokon áll, mint a mózesi könyvek papi
Kódexéi, melynél a fizikai szentség még kidomborodik. Izrael szentsége már a
mózesi könyvekben (Deuter. 26. 19, 28. 9; Levit. 19.
2. 20. 7) erkölcsi kötelezettséggé, annak vállalásává s öröklésévé emelkedik,
egyszóval a morális tökéletesülés felé való
törekvéssé, amelynek útja a rossz elkerülésében és önfegyelmezésben
s a jó gyakorlásában áll. Ezékiel, a kohanita-törzsből
való (papi) próféta teszi meg éppen Mózes III. könyve alapján központi eszmévé
a szentséget, mely az exilium utáni zsidóságnál két irányban fejlődött: a szadduceus papság (l. Szad-duceusok)
a nyomatékot a külső szentségre helyezte, míg a régi chásszideusok
(l. o.) és utódaik, a farizeusok (l. o.) és esszénusok
(l. o.) a belső szentséget tették az élet főcéljává. A papi rendszer Ezékiel
próféta után tíz fokát említi a szentségnek s ehhez képest a tisztátlanságnak
is tíz fokát különbözteti meg. Az egész ókori zsidó templomi ritus minden részletében a szentség fogalmának papi
értelmezésére van alapítva. A chásszidousok ezt a
mondást legyetek szentek , így
értelmezték: különitsétek
el magatokat a többi emberektől (Szifra, Kedósim L). Tőlük
származik ez az aforizma : Ahol a Tóra
szentségről beszél, ott szem előtt tartja a bálvány-imádástól, valamint az
ezzel karöltve járó erkölcsi romlottságtól és kicsapongástól való távoltartást (u. o. 9. 11 és Levit. Rabb.
II. Oly értelemben szentekről, mint a keresztény vallás, a zsidó vallás nem
szól (1. Sírok látogatása) egyéneket csupán csekély számban neveznek a
rabbinikus iratok szenteknek, ott is allegorikus értelemben s egyáltalán nem
kötelező erővel Dávid királyt sem tartja szentnek a zsidó vallás jóllehet egyes
rabbik az ókorban annak tartották, «mert imádkozott lelke megőrzéséért» s mert
más királyokkal ellentétben éjfélkor felkelt hálát adni Istennek (Zsolt. 119.
62; Beráchót 4a); Jóbot is szentnek tartották az
ókorban, bárha nem tartották zsidónak (Bába Bátra 15b). A Talmud említi a régi
szenteket (Chaszidim ha-Risonim),
akik kevésszámú kiválasztottak voltak s pár generációt alkottak csupán, amiért
nemzedékek szentjeinek is nevezik őket (Taán. 8a).
Ezek R. Joszével a tannaita-korban
kihaltak. Hillelt
is szentnek tartották s halála után így említi a talmud : «a szent, az erényes,
Ezra tanítványa» (Szóta
48b); tanítványát, R. Sámuel ha-Kótont szintén annak
tartották. R. Simon viszont Judát tartotta szentnek
és József fölé helyezte, «mert nyilvánosan megbánta bűnét s megszentelte Isten
Nevét.» (Szóta 10b; Genes.
38. 26). R. Akibát, valódi szent élete és halála
miatt, valamint a vele egyidejűleg meggyilkolt tíz mártírt (1. Mártírok), R. Juda ben Bávát és R. Juda ben Ilait
szintén szentnek nevezi a Talmud, míg a babilóniai talmudtanítók
közül R. Hunat, R. Chiszdát
és Mar Zutrát említik szentek gyanánt (Taán. 23b), jóllehet
nem olyan mértékben, mint a palesztinaiak. A régi szentek (chásszideusok)
jámborságáról fel van jegyezve, hogy a reggeli ima előtt egy óráig ájtatosságba
merültek, hogy agyukat isten felé koncentrálják (Beráchót
5. 1). A gyakori böjtöt a szentektől sem kívánták meg, sőt elítélték azt, mint
a test kínzását (Prov. 11. 17 ; Taán
llb). A szenteket többre becsülték, mint a nagy
tudósokat s külön sziklasírokba temették el őket (Móéd
Katán 17a). A szent viszont lehetett nagy tudós (u.o.
Hillel) s ez csak emelte az iránta való tiszteletet;
másrészt a tudatlan (am-ha-arec) sohasem lehetett
szent (Ábót II. 6): «Veszélyes dolog tudatlan szent
közelében élni», mondja a Talmud. (Sabbat 63a s ahhoz
Busi). A chásszid sóte, a bolond szentet egy kategóriába sorozzák a
gazemberrel és a férjtelen asszonnyal; mindahármat a társadalom destruktív elemének tekinti a
Talmud (Szóta 52). A szentség az ember legmagasabb tökéletesülése R. Pinchasz ben Jair szerint s az fokonként a
következő úton érhető el: «a Törvény tanulmányozásával, energiával, testi és
lelki tisztasággal, egyéni elkülönüléssel, mérsékletességgel, a bűntől való
iszonyattal, inspirációval és a feltámadásban való hitteb)
(Abóda Zára 20b). Más rabbik a hálaadást és áldásmondást tartják a szentség elérésénél
fontosnak (Bába Káma 30a). R. Juda szerint a fő-kellék az, hogy ne tegyünk semmi rosszat
és kárt embertársainknak. Az enyém a tied
és a tied is a tied (Abót
V. 13), mondja a Talmudban egyik chásszideus szent. A
régi chásszideusok annyira vigyáztak embertársaik
jólétére, hogy az üveget és tövist három láb mélyen elföldelték a mezőn, nehogy
valakinek sérelme legyen belőle (Bába Káma 30a). A későbbi talmudi korszakban
kizárólag az erkölcsi magaslat, amelyben gondolkodott és élt valaki s az azzal
párosult tanulás és tudás, vívták ki a szent jelzőt. Ezektől megkövetelték,
hogy a Tóra törvényeit is szigorítsák, mert az az
emberi gyengeséget ismerve, sok helyt engedményt tesz. Ezt a bibliai kitételt
pl., hogy : Tartsd vissza magad minden
gonosz dologtól (Deuter.
23. 9) R. Pinchasz ben Jair úgy értelmezte, hogy tisztátlan dologra gondolni sem
szabad (Ketubót 46a). A szív tisztasága a szentek
ideálja volt s ehhez képest főképpen a rágalmazást (1. o.) ítélték el. A
szentek véleménye szerint a gonosz és tisztátlan gondolatok rosszabbak a
tisztátlan cselekedeteknél (Jóma 29a). A középkorban
a legnemesebb tipusú szent R. Juda
ben Sámuel ha-Chaszid (Regensburg) volt; ethikai
kódexe, Széfer
Chaszidim telve a legmagasz-tosabb
erkölcsi oktatásokkal. Ő a szentség egyik legfőbb követelményének tartja késznek lenni a rosszat megbocsátani annak,
aki bocsánatot kér (§ 11), továbbá
hogy visszatartsa magát az ember attól, hogy rosszat tegyen, nem a
büntetéstől való félelem, hanem Isten tisztelete és szeretete miatt (§ 12),
nyájasnak lenni és üdvözölni mindenkit, a nemzsidót
is az utcán (§13). Ugyanott a
szentségre vonatkozóan még ez olvasható :
A Törvény tanulmányozása egymagábanvéve még
nem elegendő, hanem csupán jó cselekedetekkel párosultan, mert különben olyan
az, mint a külső szoba kulcsa a belső szoba kulcsa nélkül (u. o.); (Isten szeretete az ember szeretete
felett kell, hogy álljon s így a feleség és gyermek felett is: mindenkinek
késznek kell lennie, hogy feláldozza
életét Isten parancsainak)) (§ 14). Hasonló tanítások a szentségről más
iratokban is előfordulnak, így elsősorban R. Bachja ibn
Pakuda Ghovosz ha-Levovosz (A Szív kötelességei), R. Eliah
ben Moses de Vidas Hésisz Ghochma
és R. Isaac Aboab Menórasz ha-Maor c. ethikai munkáiban,
amelyeket mind a legszörnyűbb üldözések korában írtak azok a tántoríthatatlan
hitű zsidó tudósok és szentek, akik maguk is méltóak erre a névre, jóllehet
maga a zsidó vallás azt emberre nem alkalmazza. L. Ethika,
Esszénusok, Chasrídeusok, Mártírok és az első irodalmát. Ez a cimszó a Magyar
Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található
. A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a
www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu,
http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez
a 4798 .cimszó a lexikon 840 . s köv oldalán.