14694.htm CIMSZO: Szamaritánusok SZOCIKK: Szamaritánusok (héb. somrónim),Samária, Palesztinái város (héb. Somrón) és környéke lakóinak elnevezése. Ezek még ma is Bené Jiszroelnek Izrael fiainak nevezik magukat s a mai Nablus arab városban (régebben Sechem) laknak. Történetük az első Templom lerombolása korával kezdődik, amikor (időszám, el. 722) az assyrok Samariát is elfoglalták. Izrael és Joda országainak elkülönülése után Sechem, amely már akkor is régi város volt, az északi királyság vallási központja lett, míg a politikai fővárost Omri király 893. Samáriába helyezte át s ott is maradt, amíg Salmanasszar assyr király el nem foglalta azt háromévi ostrom után (II. Kir. 18. 9). Lakosait Assyria különböző részeibe vitték a médek városaiban a helyüket telepeseknek adták át. Ezeket a monda szerint oroszlánok zaklatták, amit ők tudatlanságuk miatt küldött isteni csapásnak tekintettek s ezért tanítómestereket kértek Izrael távoli lakóitól. Kérésükre az izraeliták papokat küldtek hozzájuk s ezek Besz-Elben telepedtek le (Kir. II. 17. 28), de csupán részben lettek ezek a Sz. zsidókká, míg részben megőrizték az idolatra-kultuszt. Később Jósia király elpusztította oltáraikat s gyűjtött pénzen zsidó szentélyeket építtetett részükre (Kir. II. 23. 15, 19 és köv.; Krón. II. 34 9). Jeremiás próféta azt tanúsítja, hogy Sechem és Samaria lakói önként jöttek később Jeruzsálembe áldozni (Jer. 41. 5). Az utolsó említés róluk a Szent-irásban azt mondja, hogy részt kívántak venni a második Templom építésében, de Zerubabel elvetette kérésüket (Ezra 4. 3), kétségtelenül vegyes származásuk miatt. A történelmi megállapítás szerint az assyr királyoknak feltétlenül el kellett foglalniok távolabbi, sziriai terveik miatt Samaria megerősített városát s valóban megtörtént a hosszú ideig tartó ostrom, a várost azonban nem Salmanasszar, hanem utóda, Sargon vette be 722. s ez alkalommal 27,000 lakost vitt el - az assyr források szerint - fogolyként. Ezek a legelőkelőbbek voltak s főkép a gazdagok és papok tartoztak közéjük. A forradalmiságáról nevezetes város azonban nem néptelenedett el, sem forradalmi szelleme nem tört meg, amiért új ostrom volt szükséges s ez 720 körül végzett Samariaval. Ekkor jött a Bibliában jelzett új lakossággal való betelepítés óvatossági rendszabályokból. Ezra Könyve (4. 2) szerint ez Asszarhadon müve volt, de az assyr tudósítások szerint Sargon és Assurbanipal (Ezránál tévesen Asznappar) neveihez fűződik az új telepítés. Valószínű - Ezra Könyve és az assyr források egybevetése alapján - hogy mindkét utóbbi király és Aszarhadon alatt is volt áttelepítés. Annak megtörténte után nevezik a lakókat S.-nak, amelyeknek egy főrétegét a szegényebb izraeliták képezték, megfosztva a kasztpapságtól s ezek kérték az Asszíriába került tehetősebb és tanultabb testvéreiket, hogy küldjenek részükre papokat, tanítókat. A Bibliai és assyr forrásokból ennyit tudunk megállapítani s a következő tudósító csupán Josephus (időszámítás után első század vége felé) zsidó-római történetíró megírja Samariának az assyr-uralom bukása utáni sorsát. Ekkor mód kormányzat alá került, de Juda királyságával való egyesülését a méd királyok nem engedélyezték, másrészt azonban Samaria a politikailag elégedetlen elemnek menedékhelye lett. Ez az elem éppen a konzervativakból kerül ki, azokból, akik elégedetlenek voltak a vallás újításokkal. Köztük volt Manasse pap is. E pontnál azonban Josephus ellentmondásba kerül forrása a jeruzsálemi politikai viszonyokról nem mond többet, mint Nehemia. A valóság az, hogy Samaria méd szatrapájának leányát nőül vette Manasse, a jeruzsálemi főpap fia, akit ezért Nehemia próféta, kiüldözött Jeruzsálemből, mire az apósához menekült (Nehemia 13.28). Ez az esemény 430 körül történhetett. Az eredmény az volt, hogy a Sz. zsidóbbá lettek s valóban pogány szokások többé nem merülnek fel közöttük. Egy századdal később, 332. Nagy Sándor engedélyével a Sz. felépítik templomukat a Garizim-hegyén, a régi Sechem mellett. Josephus adata itt hamis, mert ő Manasse emigrálását is Nagy Sándor idejére teszi. Ez a templom 200 évig fennállott, amikor Jochanan Hyrcanus, Judaea királya el foglalta azt, kétségtelenül azért, mert Antioehus Epiphanest támogatták a zsidó szabadságmozgalom idején. Ezért utálták meg őket a zsidók s ez eredeti módon jut kifejezésre Jézus Szirach (1. Szirach) apokrif könyvében (I. 25 és köv.) mely az idősz. el. 200 körüli évből való : Két nemzettől irtózik lelkem, a harmadik pedig nem is nép :Sár és Philisztea lakóitól és a bolondos nációtól, amely Sechetnben lakik . Az apokrif Pátriárkák Testamentuma, a Jubileumok Könyve viszont megvédi őket, ugyancsak a Midras is, amely azt mondja, hogy a Sz. a Garizim-hegyén azért építették templomukat, mert Laban ott temette el bálványait. Az Evangélium azonban nem nagyon kíméli őket, mondván : Szamaritánus vagy és ördög van benned (János 8. 48) és más helyeken is. A Talmud (Ros Hasána2.2) a Sz. csalárdságáról azt említi meg, hogy a zsidók elámítására újhold ideje körül szalonnát (tiltott húst) égettek,hogy annak tüzét távolról újholdnak véljék. Érthető a Sz. iránti ellenszenv annál is inkább, mert a veszélyes két utolsó században mindig a zsidóság ellenségeivel paktáltak. Ezt jutalmazta nekik Herodes, amikor uralmát római segítséggel megszilárdította. Ekkor Samariát újra felépítette és Szebaszté görög névvel nevezte el. Vespasianus alatt újból forradalom színtere volt a Sz. városa, a régi Sechem, melyet a rómaiak Flavia Neapolisnak neveztek el, miután a forrongást leverték. A Bar-Kochba szabadságharc leverése után Hadrian alatt a rómaiak segélyével újra felépítették templomukat a Garizim-hegyén, miután előzőleg a rómaiakat szokásuk szerint támogatták a zsidóság ellen. Commodus alatt ismét a balszerencse üldözte őket, de a következő században már újból erőhöz jutnak. A IV. sz.-ban Bává ben Nathanael főpap újjászervezte a Sz. közösségét és zsidó rítus szerinti tij zsinagógákat emeltetett részükre, amelyek némelyike máig megvan, a Garizim-hegyén épült templomukat azonban a rómaiak végkép elpusztították 484., míg 529. Justinianus császár politikai létjogosultságuktól fosztotta meg őket. Azóta elszegényedve élnek, hihetetlen szívóssággal csüngve tradícióikon, miután a kereszténységgel mindig a legmerevebben szemben álltak. Krónikáik is meglehetősen számottevő, értékes irodalmuk külső történetükről nem tud mást, mint a főpapok örökösödési rendjének felsorakoztatását. Legnevezetesebb volt főpapjaik közül a XIII. sz. első felében élt Phineas ben Joseph, aki tiszta jellemével tette maradandóvá emlékét. 1623-ban halt meg a Manasseh óta egyenes ágon Áron törzséből származó utolsó főpap ; azóta ugyanannak fiatalabb ágából származnak főpapjaik máig, de ezek már nem a ha-Kóhen ha-Gódól , hanem. ha-Kóhen ha-Lévi címet viselik. A Sz.-nak a szorosabb környéken kívül kolóniáik is vannak, így a XVI. sz.-tól kezdve Damaszkuszban, Kairóban és Palesztina több részén. A középkorban ott megfordult zsidó tudósok közül említést tesznek róluk Tudelai Benjámin, a XI. sz.-ban élt híres utazó, a XVI. sz.-i Obadia di Bertinoro, Misna-kommentátor. A kolóniák külföldi része már rég kihalt, de a régi Seehem helyén épített Flavia Neopolis elferdített, arab nevén Nablusnak nevezett városka máig is fennáll pár száz főnyi tiszta Szamaritánus lakosságaval,melynek elseje a koha nita-levita főpap. Nablust 1920 óta Sechemnek is nevezik újból s Palesztina egyenjogú lakói, akik, bár szokásaikat, így a peszachi bárányáldozatot a Garizim-hegyén, megtartották, többé nem idegenkednek zsidó testvéreiktől, akikbe rövidesen teljesen beolvadnak. A Sz. jelentőségét nem lehet lebecsülni, mert úgy antropológiai, mint vallás-és irodalomtörténeti szempontból értékes emlékeket őriztek meg számunkra. Antropológiailag a Sz. a régi hébertípus tisztaságát rendkívüli zárkózottságukkal jobban megőrizték, mint a zsidóság bármely máshová származott része. Típusuk jellegzetesen zsidó, mely a kanaáni népekkel való keveredésből az ókorban, az első évezred elején keletkezett s amelyet Luschan a zsidóknak a chittitákkal, az árja amoritákkal s a sémi nomádokkal való keveredésből származtat. Ennek nyomát a szőkeség előfordulása a Sz. között szintén megokolja. A kihalóban levő Sz. nagyobbrésze férfi, mindamellett irtóznak bármely más népből való nő felvétele ellen, tisztazsidó fajiságuk megőrzése miatt. Csupán a jelenkorban történt meg a palesztinai zsidósággal való összeházasodás. A nők sorsa meglehetősen inferióris volt a Sz.-nál. Termetükre nézve a Sz. a legnagyobbak Sziria és Palesztina összes fajtái között; szájuk szélessége közepes, a második ujj hossza a legnagyobb, kezeik hosszúak, vékonyak és gyengék a többi sziriaikéval összehasonlítva. Hajuk színe nagyobbrészben sötétbarna, igen csekély százalékban szőke is előfordul; az átlagos koponyaindex 76-79; a szem színe 14- 15%-ban barna és sötétbarna, 7-4% kék és szürke. Vallási tekintetben, mint történelmük is mutatja, az ókorban ellentétben állottak a zsidóság egyetemével, amiért azok ellenségeskedését vonták magukra, de ez nem fajult a zsidók részéről személyessé. Így az evangéliumok egyike (János 4. 8) arról tesz tanúságot, hogy a tanítványok a Sz.-nál vásárolnak. Judea végleges bukásával a Sz. ellenséges vallási magatartása is megszűnt, de különállásukat megőrizték. Ennek oka az volt, hogy ők a Menasseh által 30. hozott Tóra szövegéhez és az akkori szad-uceánizmushoz ragaszkodtak s a szóbeli hagyományt, az arra felépített nagyszerű tanítást nem ismerték, igy sem a kanonizált szentiratokat, sem a Misnát és Gernarát. A Sz. orthodoxiáját a törvények szigorú megtartásában a Talmud megdicséri (Chullin 4a), kiemelve főkép a tisztasági törvények megőrzését. Csupán ennyiben számítja azonban őket zsidóknak. Általában véve később olyannak tekintették őket, mint a karaitákat. A keresztény egyházatyák sem szeretik őket s szemükre vetik, hogy nem hisznek az angyalokban és a lélek halhatatlanságában. A Sz. dogmái: Isten egységében való hit, mely liturgiájukban állandóan visszhangzik. Ehhez képest mindenféle antropomorfizmust kivetnek a vallás fogalmaiból és semmiféle személyes istenhit nincs náluk. E tekintetben fedik a tiszta zsidó vallást. Hisznek a pátriárkákban és Mózesben, mint egyetlen prófétában a Deuter. 34. 10. szavai ezerint. Hiszik, hogy a Sechina a Garizim-hegyén jelenik meg ; hogy a Messiás eljön s azt megelőzi a Taheb , aki a messiási kort előkészíti, azután jön az utolsó ítélet. Temetési szertartásuk nagyterjedelmű és bűnbánó imákkal van egybekapcsolva. Ezek némelyike, tagadhatatlan, az iszlám hatását mutatja, de az újabb korban már teljesen elhagyták azokat. Irodalmuk a palesztinai héber-arameus dialektus nyelvén van írva, archaikus betűkkel. Kiejtésük a galileaihoz hasonlatos s a gutturálisok hibás kiejtése tanúsítja ezt. Irodalmuk Európában akkor lett ismeretes, amikor a XVI. sz.-ban Pietro della Valle Damaszkuszból a Sz. Pentateuchjának héber másolatát elhozta 1616. Azóta számos kéziratot hoztak Európába és Amerikába tőlük. Az említett szöveget többször, legjobban 1790. Oxfordban adták ki s bár az lényegében megegyezik a maszonétikus szöveggel, részleteiben és íráshibáiban különbözik attól. Ugyanegy időben hozták Európába és adták ki a Sz. Targumát, amelyet valószínűen Nathanael főpap íratott le. A Szamaritánus-arab nyelvnek is számos kézirat-emléke van, így Ibn-al-Hasszán Targum-fordítása. Ibrahim ibn Jakub a Pentateuchhoz írt kommentárt arab nyelven, Ghanal ibn Abi al-Serur 1753. a Genesishez és Exodushoz. Fontosabb ezeknél liturgiájuk, amelyet főleg imakönyvük tükröztet vissza. Szerzői a IV.-XVI. sz.-ig váltakoznak. Jelentékenyebb tudósaik és vallási íróik még Markah 1050 körül. Őt tartják a Sz. legnagyobb tudósának ; nyelve a Szamaritánus-héber , annak fia, Nanah b. Markah, továbbá az említett Fineas főpap a XIV. sz.-ban, annak fia, Abisa és Joseph ha-Rabban. Ezek állapították meg a liturgia végleges szövegét. Abdallah b. Salomo ha-Kohen is imaszerző volt 1400 körül, Abdallah b. Ábrahám Kabasi pedig a legjelentékenyebb szerzőik közé tartozik. Valamennyien a vallásos költészet terén tűntek ki. A XVIII. és XIX. sz.-ban a Demfi-család több tagja és a levita Tabagah és leszármazottai egész a XX. sz. elejéig szerepeltek irodalmilag, mutatva a nagy szellemi hanyatlást nyelvben és gondolatban egyaránt. A krónikások közül fontosak Eleazar Ben Amram főpap, aki 1149. írta Al-Tau-lidaho. krónikáját, melyet utána mások folytattak egész 1856 ig héber nyelven a amely a világ teremtésével kezdődik. Legfontosabb benne a szerző korának, a XII. sz.-nak s a művet folytató Jacob b. Ismael korának, a XIV. sz.-nak ismertetése. Másik krónika a Szamaritánus Jósua Könyve a XIII. sz.-ból arabul, mely sokkal kisebb értékű, mint az előbbi. A Sz.-nak több grammatikaírójuk, azonkívül naptárszerzőik is vannak. Rajtuk kívül hat jelentékenyebb teológus művét őrzik az európai és amerikai könyvtárak. Ezek az értékes kéziratok többnyire Oxfordban, a British-Múzeumban, Berlinben és Amszterdamban vannak. Irodalom. K. Cowley éa M. Beligaohn, Samaritana (Jew. Encycl. 1904); Petermann, Reisen(1860); Nuth, Sketcth of Samaritan History etc. (1874); Wreschner, Samaritaniscne Traditionen (1888): Taglieht, Die Kutháer als Beobachter des Gesetzes (1888): Kircheim, Karmé Somron (1851) ; Reland, Die Samaritanis (1707); Grátz, Geschichite der Juden (4. kiad. III.); Robinson, Regearches III. : Schürer, Geschichte des Volkes Israel (3. kiad. II.): Stanley, Sinai and Palestine; Freudenthal, Hellenistische Studien I-II. (1875); Steinschnei-der, Die arabische Litteratur der Juden ; Leitner, Die samaritanische Legenden Mosis : Heidenheim, Die samaritaniscbe Liturgie (1885); Cowley, The Samaritan Liturgy (1906); Ha-nover, Das Festgesetz der Samaritaner (1904) ; Bloch, Die samarit.-arab. Pentateuch-Übersetzung (1901). Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a 4694 .cimszó a lexikon 821 . s köv. oldalán.