14662.htm CIMSZO: Szabadelvűség SZOCIKK: Szabadelvűség. Vallásban, politikában, de még a tudományban és gazdasági életben is az az irány, amely arra törekszik, hogy nagyobb szabadságot, több jogot és könnyebb fejlődést biztosítson a társadalomnak és ehhez képest elvi ellensége minden korlátozásnak, főleg azoknak, amelyek a tekintélyek vak tiszteletében, a hagyományban, az öröklött formalizmusban és a történelmi jogban gyökereznek. Ennek az iránynak az a felfogása, hogy az ember boldogsága fontosabb, mint az öröklött formák szentültartása. Az élet folytonos változásai észszerű alkalmazkodást követelnek. Nem szabad hát a fejlődés törvényei alól kivonni a szokásokat és berendezkedéseket sem és ha vannak is közöttük olyanok, amelyek lényegük szerint szentek és sérthetetlenek, csak a tartalmukat védheti meg a multak iránt való tisztelet, de az élet kényszerűségeihez alkalmazkodó formai változást nem utasíthatja el. A lényeget nem érintő és csupán a formák célszerű megváltoztatására törekvő Sz. a zsidó irodalom minden periódusában észlelhető, ha némely korban bujkálnia is kellett és az irodalom mélységeiben húzódott is meg. Ilyen búvóhelye a Sz.-nek a talmudi Aggada is. Ez volt az ókori és középkori zsidó közvéleménynek szabad sajtója a hivatalos írásmagyarázattal szemben, amely annyi rendszabályt teremtett, hogy szinte agyonszabályozta a zsidó életet és ezzel magát a vallásosságot is. A zsidó gondolkodás már e korokban is szabadabb mozgást követelt és nem is tűrte el szó nélkül a hagyományok makacs forma-kultuszát. A szigorú rabbinizmussal szemben az Aggada képviseli a Sz.-et és az egész zsidó gondolkodásra jellemző, hogy a Talmud kodifikátorai egyáltalán nem fojtották el a szabadabb gondolkodást, sőt tűrték, még támogatták is és minden szabadelvű nyilatkozatot lelkiismeretesen feljegyeztek. Abban az időben az egész társadalmi élet jóformán az auktoritás elvén épült fel, a vallásos életben pedig a hagyományok tisztelete érvényesült. Aki ezekkel az elvekkel szembeszállt, tulajdonképen az uralkodó hatalommal szállt szembe és ez már akkor is hálátlan szerep volt. Az aggadisták mégis vállalták a kockázatot és épen Istennel példázgattak arról, hogy a népakarat fontosabb tényező, mint a tekintélyek tirannizmusa és a szabadakarat olyan attribútuma az életnek, amelytől még az Isten sem akarta megfosztani az emberiséget. Klasszikus plaszticitással hirdeti ezt a Sz.-et a következő Aggada: Mikor Mózes Isten sugalmazására irta a Tórát, az annál a mondatnál: ,Hadd teremtsünk embert a magunk képmására', feldöbbent. ,Uram, - szólt Istenhez - az eretnekek úgy magyarázzák majd ezt a fogalmazást, mint ha nem egymagád, hanem más istenekkel együtt teremtetted volna az embert és ürügyet találnak ebben a bálványiinádásra.' Mire az Úr igy felelt: ,Csak írd, amit mondok ; aki téves tant akar követni, hadd tegye meg; én azonban erkölcsi példát akarok adni arról, hogy a nagyok ne járjanak mindig a maguk esze után, hanem hallgassák meg a kisebbek véleményét is, mint ahogy én magam is az ember megteremtésének kérdését az angyalokkal vitattam meg, (Beresit Babba 1. 26). Volt az írásmagyarázóknak egy iskolája, amely szünetlenül arra törekedett, hogy a Szentirásnak amúgy is súlyos rendelkezéseit még megszigorítsa. Komplikált módszert épített ki erre és ebben nem csak a Biblia természetes értelmének volt nagy szerepe, de a szavak számértékének, a betűknek, a kötőszócskáknak és sok más egyébnek is. Ezt a módszert rabbi Akiba fejlesztette ki. A hivatalos felfogás nem mert szembeszállni a nagytekintélyű Akibával, de az Aggada meg merte tenni és a szabadelvű írásmagyarázat érdekében maró gúnnyal csúfolta ki a nagy mester túlzásait. Es a hatás kedvéért még a travesztálás eszközeitől sem riad vissza, magát Istent teszi meg Akiba kritikusának és a legközönségesebb szólásformákat adja Isten szájára, ami abban az időben, mikor az Isten-névből tabut csináltak és még a kiejtésétől is tartózkodtak, istenkáromlásnak számíthatott. Ez az Aggada a Tóra írása közben mutatja be Mózest. A nagy próféta elmerül a munkájába és egy-egy betűre gyönyörű cikornyákat rak. Az Isten nézi, aztán derűsen arra figyelmezteti, hogy mindezt csak Akibának csinálja, aki ezekre fogja majd ráaggatni az ő szigorításainak limlomját . Az Aggada Sz.-e a dogmatikus írásmagyarázaton is sok sebet ütött. A hagyományos felfogással szemben, amely a genezist a Biblia nyomán hirtelen elhatározásnak és hat napig tartott munkának tünteti fel, az Agggada azt vallja, hogy Isten számos világot teremtett és semmisített meg, amíg a mait jónak találta. Az Aggadának ebben a szabadelvű felfogásban már az evolúció csirái erjednek. Olykor a csodahit ellen is küzdött az aggadikus Sz. Megsemmisíteni nem merte, mert ezzel olyan elképzeléseket irtott volna ki a zsidó néplélekből, amelyek történelmi és költői értékek gyanánt éltek benne és eggyé forrtak a vallásával is. A Bibliában említett csodákról nem lehetett azt állítani, hogy azok nem történtek meg, de abba sem tudott belenyugodni az ókori zsidóság Sz.-e, hogy a nép úgy fogja fel őket, mint a természeten elkövetett erőszaktételt. Az Aggada ennélfogva azt a kompromisszumos formulát találta ki, hogy e csodák képeit a teremtés utolsó órájában fogadta magába az Isten, a megvalósulásuk tehát nem természetellenes, hanem törvényszerű, mert az Istenben éltek kezdettől fogva mint megvalósulásra váró princípiumok. Mindazon kísérletek között, melyeket a vallásbölcselet tesz avégből, hogy összeegyeztesse a csodákat a természet örök törvényeivel, ez a népies, naiv próbálkozás nem a legsikerületlenebb. De mindenesetre dokumentálja a talmudi gondolkodás szabadságát a bibliai szöveggel szemben, anélkül, hogy az abba vetett hitet megrendítette volna. Bőséges anyagot adtak a túlvilágról alkotott képzetek is a szabadelvű korrektívumoknak. A tálvilág már a Talimid korában mint az üdvösség és a hibátlan igazság országa élt a nép hitében. A zsidóság csak a túlvilág előcsarnokának, a kereszténység, siralomvölgyének tekintette a földi életet. Az életett már senki sem vette komolyan. És erre a Talinud egészen új felfogással lepi meg a cinikusokat és rezignálókat. Van még valami, ami még a túlvilági üdvösségnél is különb és ez az erkölcs. Jobb egyetlen óra bünbánatban és jócselekedetekben ezen a világon, mint az egész túlvilági élet. Ezt azonban nem kell úgy felfogni, mint a túlvilágba vetett hit tagadását, mert ezt az állítást a következő előzi meg: Jobb a túlvilág egyetlen órája lelki nyugalomban ennél az egész világnál (Ábot 4. 22). Tehát van túlvilág és nagyon üdvösséges az ott való tartózkodás a halál után, de az igazi üdvösséget és a lelkinyugalmat mégis csak a tiszta erkölcsök adják. Ez az aggadikus aforizma mindenesetre érdekesen példázza, hogy minő egyensúlyozó rúddá vált a hagyományos írásmagyarázat a vallás és erkölcs szakadékai fölött a józan meggondolás keskeny pallójára szorult ember kezében. Az ősi Sz. örök dokumentumai a Biblia ama könyvei, amelyek bölcselkedő tartalmukkal tűnnek ki: A Példabeszédek Könyve, Jób Könyve és a Prédikátor Könyve. Ezek a könyvek a józan ész sugallatára vezetnek vissza minden erkölcsi normát és nem keresnek ehhez szentesítést a kinyilatkoztatásban, sem mennyei meglátásokban. De elfogulatlanságukat még ennél is jobban az a feltűnő jelenség bizonyítja, hogy nincsenek külön tekintettel a zsidó népre, nemzeti problémával nem foglalkoznak és a zsidó vallásnak egyetlen intézménye sem szerepel a gondolatkörükben. A papi uralommal szemben már a próféták éltek a kritika jogával és ezt mindig a szabadelvűbb felfogás érdekében gyakorolták. A talmudi zsidóság már nem a kaszt papság előjogai ellen küzdött, hanem a törvényalkalmazó módszerük ellen, amelyet elavultnak és túlsötétnek tartott. A Sz. még a judikatúrát is a korhoz mért reformokra kényszerítette. A farizeusi zsidóságnak az a talmudi intézkedése, amely a Biblia büntetőszankcióit módosította és a szemet-szemért törvény szövegét csak képletesen vette és pénzváltságra értelmezte át, a Sz. diadala volt a szadduceusokkal szemben, akik még az igazságszolgáltatásban is ridegen a Biblia betűihez ragaszkodtak. Minden ősi intézménye között legszentebbnek a szombati munkaszünete ttartotta és tartja ma is még a rabbinikus zsidóság. Évszázadokon keresztül a talmudi törvényfejtegetés következetesen arra törekedett, hogy a megtámadha-tatlan szentségek közé emelje a szombati nyugalmat. A nyugalomnak körülbástyázása és minuciózus szabályozása már annyi törvényt szaporított, hogy a szombat nem megszabadulást s pihenést hozott a lelkeknek, hanem súlyos terheket csupán. A Talmud gátat akart vetni e túlzásoknak és liberálisabb felfogást követelt, mert nektek van átadva a szombat nem pedig ti a szombatnak (Mechilta Exod. 31. 13). Ugyanezt mondta Jézus is. A szombat az emberért teremtetett, nem az ember a szombatért. Márk 2. 27). A rabbinikus Sz.-nek ez a finom disztinkciója már akkor szállóigévé válhatott és közszájon forgott. Rokonságot tart ezzel a gondolattal a Talmudnak egy másik mondása is Tedd köznappá a szombatodat, csak ne szorulj emberekre! Kétségtelen, hogy nem szabad ezt szó szerint venni és csupán a munka nagy szentégét akarta gloriflkálni, amikor bátran és liberálisan a szombat szentsége mellé vetette. Ősi szokásjogok ellen is harcolt a talmudi Sz. és a házasságjog fejlődésében, különösen a válás lehetővé tételében az ős-sémi felfogással szemben a Sz. érvényesülését látjuk. Életrendi kényelem és gazdasági szükségesség sem tűrhetik állandóan a megmerevedett rendszereket és a hagyományos kötöttséget itt is meglazította a talmudi Sz. A szigorú intézkedések enyhítésére pótintézményeket létesített, pl. az eruv-ot (1. o.), amely elviselhetőbbé tette a szombati munkaszünetet. Ilyen a prosbol is, amelynek formuláját Hillel hozta be, még pedig a szegények érdekében, hogy elhárítsa tőlük a szombatév legnagyobb veszedelmét, a hitelmegvonást. Az emberiség a reformációkban látja a gondolat legbátrabb megmozdulását. A Talmudban is megvolt ez a nagy bátorság. A Szentírásnak sok törvényét egyszerűen hatályon kívül helyezte, azzal a deklarációval, hogy azok oly szoros vonatkozásban vannak a Szentfölddel, hogy más országokban való alkalmazásuk teljességgel lehetetlen. Így szüntette meg a házasságtöréssel gyanúsított asszony vizpróbáját is (Móz. 4. 5. 11-31). Nyilvánvaló, hogy azt az érvelését, amely az ősi törvények felfüggesztését az ősi földtől való eloldással indokolja meg, csak bázisnak építette a Talmud reforinációs törekvései számára, mert hiszen a vízpróbának és sok más törvénynek is semmi kapcsolata sem volt az elvesztett Szentfölddel. A talmudi kor zsidósága korán vette észre az Aggada szabadelvű törekvéseit, örült a könnyítésnek és az újításoknak, de keveselte őket. Mit használnak nekünk a rabbik, ha nincs módjukban sem a holló húsát megengedetté, sem a galamb húsát tilossá tenni (Bába mecia 17b). A rabbínikus irodalom nagyjában a talmudi Sz. szellemében építette ki a zsidó hitéletet, de óvakodott a túlzásoktól, amelyek magát a vallást rendítették volna meg. Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a 4662 .cimszó a lexikon 813 . s köv. oldalán.