13855.htm CIMSZO: Pest SZOCIKK: Pest. 1872 óta hét kerületével Budapest (l. o.) balparti városrésze és közigazgatását az egyesített főváros törvényhatósága látja el. A hét balparti kerület zsidó lakossága összesen 188,298, 25%-a P. összlakosságának. Története visszanyúlik a honfoglalási időkig, amikor «Pest vára» már fennállott. 1241 előtt a mai Budapestnek még csak Óbuda (l. o.) és P. nevű része állott fenn. Gyarapodását elsősorban Szent Istvántól kapott kiváltságainak köszönheti és fejlődése egészen addig egyenletesen haladt, míg a királyok Budát nem részesítették elsőbbségben. P. lakosai a XI. sz.-ban tértek át a keresztény hitre. Zsidó lakosságának régi történetéről kevés emlék maradt fenn. 1406-ban szerepel egy P.-ről való Saul (l. o.), aki Székesfehérvárott megszerzi Béla (IV.) zsidótörvényének (l. o.) hiteles másolatát a magyar zsidók jogainak megvédésére. 1504-ben már voltak P.-en a zsidóknak házaik és telkeik, temetőjük pedig később a mai Lipótvárosnak a Dunához közel eső vidékén feküdt. A török hódoltság idején a P.-i zsidóság helyzete általában megegyezett a hódoltság alatt lévő budai zsidók (l. Buda) helyzetével. Az 1526. megjelent «Hernach volget des Bluthundts der sich nennet eyn Türkischer kayser gethaten» c. röpirat azt írja, hogy mikor szept. 8. a törökök elfoglalták P.-et, a várost felégették és minden embert agyonvertek. Mivel a Buda elfoglalásával foglalkozó héber krónika nem említ vérfürdőt, nyilván a P. re vonatkozó tudósítás sem fedi az igazságot. A törököknek kivonulása után, 1686-tól kezdve vagy egy századon át nem lakott zsidó P.-en. Az átutazó zsidók helyzetét is megnehezítette a városi tanács, harminc krajcár vámot szedetett tőlük és ha éjjel megszálltak, egy tallért, az ú. n. Schlafgroschent. Idővel ezt három krajcárra, egy garasra mérsékelték. Mikor a helytartótanács magyarázatot kért P.-től e vámszedésre vonatkozólag, a város azt felelte, hogy kiváltságai szerint szabadságában áll zsidót felvenni, vagy kiutasítani. Ezt a jogát annyira gyakorolta, hogy mikor a budai zsidók III. Károlytól engedélyt kértek arra, hogy négy család P.-en üzletet nyithasson, kívánságuk teljesítését P. megakadályozta. Súlyosbodott a helyzet, mikor I. Lipót 1703 okt. 23. kelt kiváltságlevele a városi tanács szabad elhatározására bízta, hogy akar-e zsidót bebocsátani, vagy sem. P. élt is ezzel a jogával, hogy megszabadítsa polgárait a zsidó ipar és kereskedelem versenyétől. 1726 nov. 18-án a kamara felszólította a várost, szüntesse be a gazdasági érdekeket sértő törvénytelen eljárását és ha joga is van ahhoz, hogy a zsidók letelepedését megakadályozza, ezzel nem jár az, hogy az átutazóktól az éjszakai megszállás lehetőségét elzárja. A repülő hídon pedig ne szedjen nagyobb vámot a zsidóktól, mint a keresztényektől. Ha pedig továbbra is olyan magatartást tanúsít a város, amellyel a királyi kincstárt károsítja, a kincstár pert indít ellene. A helyzet ezentúl sem igen változott. Az 1727-iki zsidóösszeírásnál P. még arról értesíti nagy megelégedéssel a helytartótanácsot, hogy zsidó lakossága nincsen, zsidó arra sem kap engedélyt, hogy a városban megszálljon, kivévén azt az esetet, ha ott rája esteledik, vagy a királyi táblánál van dolga. Az 1735-i konskripció idején, amikor a helytartóság a zsidók összeírását azért rendelte el, hogy számukat oly mértékben leszállíthassa, amely a lakosság érdekeinek megfelel, Pestnek ismét nem volt zsidó lakója, akiről számot kellett volna adnia. Viszont azt a megjegyzést tette, hogy zsidó a jövőben sem telepedhet meg a területén. P. vm. zsidósága 1755. még mindig nem kereskedhet P.-en. A város a helytartóság előtt Lipóttól kapott privilégiumára hivatkozik és az 1715-i országgyűlés 37. cikkére, amely megerősítette idevonatkozó jogait. A helytartóság mégis elrendeli, hogy a zsidók felkereshetik a pesti országos vásárokat. A határozat gyakorlati keresztülvitele azonban nem sikerült, mert 1766 jún. 20. P. város kimondja, hogy zsidók a vásárait nem látogathatják. Később mégis megkapták a jogot a heti és országos vásárokon való megjelenésre, de eleinte megtiltották nekik, hogy áruikat kirakják és hogy nyúlbőrt vásároljanak. Zsidó eladó és vásárló Losung nevű illetéket tartozott fizetni. Csak 1759. kezdtek a zsidók valahogy megtelepedni P.-en, amikor az invalidus, a későbbi Károly-kaszárnya parancsnoka a kantinokat óbudai zsidóknak adta bérbe. A tanács közbelépett a parancsnoknál, mire az engedett, de 1762. a bérletárverezésnél mégis a legtöbbet ígérő óbudai zsidónak adta oda a bérletet 4000 forintért. A város erre minden fórumon panaszt emelt, mire a hercegprímás 1762 szept. 9. örömét nyilvánította afölött, hogy a város fellép a zsidók ellen. P.-nek a sok befolyásos pártfogó közbenjárására sikerült elérni, hogy a bérletszerződést felbontsák. Utoljára 1773 júl. 8. hivatkozott még P. zsidómentes voltára és az elkövetkező tíz év alatt a pesti vásárokon jogtalan vámmal terhelték a vásárjáró zsidókat. Csak az 1783 márc. 31. közzétett császári rendelet döntötte le a százados megszorításokat (l. Egyenjogositó törekvések), mikor II. József lehetővé tette, hogy a zsidók a sz. kir. városokban megtelepedhessenek. A «Sistematica gentis Judaicae regulatio» (l. o.) néven ismeretes rendszabály, amely lehetőséget nyújtott a zsidóságnak a polgárosulásra, a zsidóknak P.-en való megtelepedését is nagymértékben előmozdította. Máj. 27. a helytartóság már elhatározta, hogy állandó zsidó vendéglő nyílhat meg P.-en, ami nagymértékű haladást jelentett, ha tekintetbe vesszük, hogy a XVIII. sz. hatvanas évei óta a város csak a vásár idejére, 16 napig nyitva tartott vendéglőt engedélyezett, amit az óbudai hitközség bérelt 100 forintért. Az állandó vendéglőre most is az óbudai hitközség kötött szerződést P.-tel, három esztendőre évi 550 frt bérösszegért. Az előváros négy helyén nyílhatott meg így zsidó étterem. P. első zsidó telepesei is Óbudáról származnak, mint az Offenheim, Berliner, Schönstein, Boskovitz, Hirsch és Leitosdorfer családok, úgy, hogy a P.-i hitközség szülőjének az akkor népes óbudai hitközséget kell tekintenünk. P. város 1786 júl. 31. a megye főispánját arra kérte, hogy a zsidók megtelepedését csak az elővárosban engedélyezze. A városi tanács mégis kénytelen volt engedni az idők szellemének és szórványosan beengedte a zsidókat a Belvárosba. A zsidók nagyobb része azonban a Terézváros szűk és gettószerű utcáiban húzódott meg. 1785-ig csak átutazó zsidók (l. Commoráns) szánhattak meg P.-en, most aztán már helytartósági rendelet alapján kénytelen P. megtűrni a zsidókat (l. Tolerált). Mikor 1787. II. József névváltoztatási rendelete következtében (l. Német elöljáró nevek) megtörtént a P.-i zsidók első hivatalos konskripciója, már tizennégy tűrt zsidó családfő lakott P.-en. Ezeknek régi nevét zárjel között tüntetjük fel: Offenheim Izsák (Izrael Ábrahám) és fivére Márkus (Gomperz Ábrahám), Leitersdorfer Márkus, Mandel Salamon, Abelsberg Bóruch (Baruch Abelles), Schellenberger Sámuel (Schlesinger), Sachsel Márkus (Sax), Liebner Mózes (Mózes Löb), Bauer Salamon (Böheim), Berkovics Joól, Strauss Mózes (Mózes Árjó), Mandel Mózes Dávid (Mózes Dávid), Helfer Dávid (Frankfurter), Almuslin Izsák (Frenk). Ez utóbbi spanyol származású szefárd zsidó volt. A telepesek lélekszáma 114 volt, beleszámítva a szolgaszemélyzetet is. A szolgaszemélyzet bejelentése számos esetben csak a hatóság félrevezetésére szolgált, mert míg a türelmi jog (l. Türelmi adó) érvényben volt, a város csak a tűrt zsidóknak adott letelepedésre engedélyt. E pénzáldozatot igénylő előnyös helyzetet a szegényebbek nem tudták elérni és úgy segítettek magukon, hogyha önálló keresetük is volt, névlegesen olyan hitrokonuk szolgálatába állottak, akinek megvolt a letelepedési joga. A letelepedési engedélyt 1788 júliusa után már azon feltételhez is kötötték, hogy a tűrt zsidó csak nagykereskedést vagy kézművállalatot létesíthetett és kicsinyben csak olyasmivel kereskedhetett, amiben a keresztény lakosságnak hiánya volt, vagy ami versenyen kívül állott. Eleinte még mészárszéket sem tarthattak és a városi mészárszék csak hetenként kétszer mért ki kóser húst a számukra. II. József császár halálos ágyán 1790 jan. 28. visszavonta kiadott rendeleteit és a sz. kir. városokat visszahelyezte 1780 előtti jogaikba. P. polgárai nyomban megmozdultak, hogy megszabaduljanak a zsidóktól és márc. 25. a tanács késedelmezésére ismételten kérték, hogy a P.-en lakó zsidók távozzanak lakásaikból és üzleteikből máj. 1-éig és szüntessék be házalásukat. A város nem merte elutasítani a polgárság kérelmét és kimondta, hogy máj. 1-ig minden zsidó távozzék a városból és addig is megtiltja a házalásukat. A helytartóság két ízben is türelemre inti a városokat, mert a kiűzetési szándék valamennyi sz. kir. városban előtérbe került. A magyar zsidóság a diétától és II. Lipóttól kér védelmet és most hozakodik elő élelmezési nehézségeivel is. Az országgyűlés az 1790: XXXVIII. t.-cikkben (l. De Judaeis) meghiúsította a városi önkény érvényre jutását és visszahelyezte a zsidókat abba az állapotba, melyben 1790 jan. 1. voltak. Ha P.-ről így nem is űzhették ki a zsidókat, zaklatásukat nem akadályozta semmi. P. úgy értelmezte a törvényt, hogy annak védelme csak azokra terjed ki, akik 1790. telepedtek meg a városban. A város tehát hivatkozva egy 1794 szept. 9-iki királyi határozatra, amely a várost feljogosítja a nem tolerált zsidók kitoloncolására, 1796 szept.-ben, a zsidó nagy ünnepek előtt elrendelte, hogy a nem tolerált zsidók távozzanak a városból. Huszonnégy forint birsággal sújtja azokat a háztulajdonosokat, akik nem tűrt zsidót házukba fogadnak. 1802 máj. 15. pedig a tűrt zsidók családos leszármazottait is ki akarja űzni. A helytartóság ezt a merényletet megakadályozta, de kimondta, a türelmi joggal bíró szülők gyermekei csak akkor kereskedhetnek önállóan, ha külön türelmi engedélyt váltanak. A rendelet figyelme kiterjed a zsidó szolgákra is és eltiltja, hogy szolga jelleg alatt idegenből jövő zsidókat csempésszenek a városba. Ez a rendelet mondja ki azt is, hogy a P. zsidók gyülekezete hivatalos okmányokon, mint «Pester Juden» szerepelhet és nem, mint «hitközség» és pecsétet sem használhat. Erre később is igen nagy súlyt helyezett a helytartóság. 1808-ban a város a zsidók számának csökkenését kérte, mire a helytartóság aug. 9-én rendeletben adta ki, hogy P.-en állandóan idegen zsidó meg nem telepedhet. A türelmi és kereskedési jogot a szülőktől csak egy fiú örökölheti, a többi gyermek csupán kommoránsnak és atyjuk üzletének segédeiül tekinthető. A város felfolyamodott a helytartótanácshoz, hogy a zsidókat szorítsák be a Terézvárosba, a Bel- és az akkor még Újvárosnak nevezett Lipótvárosban pedig ne bérelhessenek lakást. A város aggódva látta a zsidók szaporodását, mert már 1799 dec. 2-án 310 tűrt és 765 időző zsidó élt P.-en. A helytartóság engedett a város kérésének és a Lipótvárosból 62 zsidó családnak kellett volna elköltözni, ami hátrányosan befolyásolta volna az akkor épülő új városrész további fejlődését. Ezt belátta a Lipótváros polgársága is, de csak a zsidóság apellált a végzés ellen, hogy ismét gettóba akarják őket szorítani. A város még egyszer követelte kívánságának teljesítését, de 1815 ápr.4. mégis ő maga kérte a helytartóságot, hogy vegye le a kérdést a napirendről, mert a zsidóknak a város körül szerzett érdemei miatt a polgárság elállott előbbi kívánságától. Csak 1828 kérte a P.-i zsidóság, hogy valamennyi szülő minden gyermekére egyaránt rászálljon a türelmi és kereskedési jog. A kereskedési jog 1812-ben 163 zsidó kereskedő között oszlott meg, akik közt 50 nagykereskedő volt, sokan szegényebbek, mintakár a házalók. A kereskedők rövidáru, üveg-, dohány-, termény-, pálinka-, papír-, szőrme-, liszt-, szatócs-, zsibáru, ócskavas üzletekkel foglalkoztak. 45 volt házaló, 13 vendéglős és 10 spekuláns. Kézműves 14 volt. 1833-ban már 1346 család élt P.-en, ezek közül azonban csak 530-nak volt türelmi, vagy kommorálási engedélye. 1839-ben már ötvennél több zsidó iparos dolgozott P.-en, de címtáblát nem függeszthettek ki és kirakatot sem rendezhettek. Az 1840. esztendő némi megkönnyebbülést hozott a zsidók helyzetében, az országgyűlés 1840: XXIX. t.-c. alatt (l. Jogkiterjesztés), megengedte a szabad letelepülést a bányavárosok kivételével és ugyancsak megengedte a kereskedelem és ipar szabadon való űzését. Hosszú idők küzdelmének volt ez az eredménye. Még 1807 nov. 6. az óbudai hitközség által összehívott törvényhatóságok zsidó képviselői P.-ről terjesztették folyamodványukat az országgyűléshez és kérték a polgári jogok megadását. Tíz esztendő múlva ismét P.-en tartott ülést a magyar zsidóság és Rosenthal Salamon, Saphir Gottlieb, Stern Márkus, Ábeles Náthán, Lemberger Ábrahám, Hirsch és Ullman Mózes útján kérték a királytól a 160,000 frt. türelmi adó leszállítását 1832-ben pedig nyolc tekintélyes zsidót bíznak meg azzal, hogy a zsidóság érdekeit a pozsonyi országgyűlésen képviseljék. 1839. Jakobovics Fülöp dr. a zsidó-kórház igazgatója indít mozgalmat arra, hogy a vármegyei követek révén sérelmeik az országgyűlés elé juthassanak és azonkívül maga a zsidóság is közös petícióval járuljon az országgyűlés elé. P- vm. 1839 jún. 10. a követi utasításokba iktatta a zsidóság polgárosítására vonatkozó javaslatát. Ekkor már több oldalról támogatták a zsidók kívánságát, úgy, hogy P. vármegye követe az 1840 márc. 9-i kerületi ülésen a megye azon kívánságát fejezte ki, hogy a zsidó vallás a bevett felekezetek közé számíttassék és a zsidók egyenrangú polgárai legyenek az országnak. A főrendek aggályain meghiúsult az alsó tábla által is pártfogolt törvényjavaslat és az országgyűlés a főrendek ajánlatát fogadta el a fokozatos és lassú jogkiterjesztésre vonatkozólag. Egyelőre elegendőnek tartotta a türelmi adó eltörlését, a zsidóknak céhekbe való belépését és a szabad telekvásárlási jogot. A máj. 10. kiadott kir. rezolúció megakadályozta a szabadelvű törekvések érvényre jutását. A sz. kir. városok most is keresztülvitték érdekeik megvédését. A türelmi adó így még mindig súlyos teherként nyomta a zsidóságot, amely felségfolyamodványban kérte ismét a szégyenletes és nyomasztó tehertől való megszabadítást. A király az országgyűlés hangulatának befolyása alatt hajlandó volt elengedni a türelmi adót, ha a zsidóság lefizeti a 2.554,293 frt 4 1/2 kr. hátralékos taksáját. Hosszas alkudozások után a zsidóság 1.200,000 frt-ban egyezett ki, amelyet a türelmi adó örök időre való megváltásaként öt év alatt lefizet. Az összegért a P.-i hitközség vállalt kezességet. 1846 júl. 2. tudatta a kamara elnöke a kezelőbizottsággal, hogy Ferdinánd jún. 24. örökre megszüntette a türelmi adót, illetve a kamarai taksát, ahogy azt II. József óta nevezték. Ekkor már erős tempóban halad a magyarosodási mozgalom (l. Magyarosodás) a zsidók között. P.-en fennállott a Magyarító Egylet (l. o.). Ez a periódus öleli fel az emancipációért való küzdelmet is (l. Emancipáció) és az ilyen irányú mozgalmak színhelye is legtöbbnyire P. volt, eltekintve attól, hogy az emancipációs törekvések Pozsonyban hiúsultak meg az országgyűlés halogatásai miatt. Az 1848 márc. 15-én érvényre jutott jogyenlőségben egyedül a zsidók nem részesültek. A felszabadult tömegek az ország különböző városaiban megrohanták a zsidókat és a zavargások P.-en is megkezdődtek. Ápr. 17. a céhek a nekik versenyt jelentő, de nem honosított P.-i zsidók kiűzetését kérték P. városától. Rottenbiller Lipót polgármester tolmácsolta a polgárságköveteléseit a minisztérium előtt, amely megígérte, hogy összeíratja a zsidókat és a jogtalanul letelepedetteket kiutasítja. A pészach ünnep másnapján, míg a zsidóság a szabadságharc lelkes hívévé szegődött, népgyűlés követelte az 1898 óta jogtalanul megtelepedett P.-i zsidók kiűzetését, a nemzetőrségből való kirekesztésüket és Klein Hermannak, az Ungar szerkesztőjének megfenyítését. A felizgatott tömeg erre megrohanta és kifosztotta a zsidók üzleteit. Katonaság vetett véget a zavargásnak. Batthyány Lajos miniszterelnök noha helyreállíttatta a rendet, más oldalon engedményeket tett. Ápr. 22. elrendelte a zsidók felmentését a nemzetőrségi szolgálat alól, holott ez az intézkedés beleütközött az 1848 : 22. t.-c. első paragrafusába, amely a fegyveres szolgálatot az ország minden lakosára nézve kötelezővé teszi felekezeti különbség nélkül. Elrendelte a vizsgálatot a jogtalanul letelepedett zsidók ellen, a hatóságot pedig felszólította, utasítsa a közvádlót, hogy emeljen vádat az Ungar szerkesztője ellen. A vizsgálat 224 jogtalanul letelepedett, kiutasítandó zsidót talált P.-en. Petőfi és Vörösmarty és számosan a szabadságharc nagy egyéniségei közül élesen szembefordultak a reakcióval, de a zsidók annyira elkeseredtek már a helyzet leromlása fölött, hogy sokan közülük kivándorlásra készülődtek és kivándorlási egyletet alakítottak P.-en és Pozsonyban. A zsidóság nagy része azonban bízott az emancipáció elérésében és tovább munkálkodott annak kivívásért. Az emancipációs törekvések oly erősek voltak, hogy P.-en széleskörű vallási reformmozgalom indult meg a zsidóság keretein belül. A mozgalom nyilvánvaló célja az a szándék volt, hogy a zsidóság vallási szertartásait és intézményeit összhangzásba hozza az élettel és ezzel is elősegítse a polgárosulás lehetőségét. A P.-i izraeliták Reformtársulata — ezt a címet viselte a reformáló mozgalom — 1849 július 28. látta teljesedve küzdelmeinek célját. Ekkor adta meg a szegedi országgyűlés a zsidóknak a polgárjogot. A forradalom leveretése azonban a zsidóság helyzetében is visszahatást váltott ki. A reformtársulatot is, mint a forradalom szülöttjét 1849 okt. 15. a P.-i anyahitközség véleményezésének meghallgatása után P. tanácsa feloszlatta és templomát bezáratta. A kerületi főispán a templom bezárását nem találta indokoltnak és azt újra kinyittatta. Magyarország polgári főbiztosa pedig megengedte, hogy míg végleges határozatát közli, a társulat tovább folytathassa működését. Ugyanekkor vizsgálatot indítottak a társulat néhány tagja ellen, akiket azzal vádoltak, hogy a forradalom alatt tartott istentiszteleteken elítélendő magatartást tanúsítottak. A P. hitközség gazdasági helyzete ekkor nagyon megviselt állapotban volt, mert az ország egész zsidósága nem hozott akkora pénzáldozatot a szabadságharcért, mint a P. zsidóság. A szabadságharc első hónapjaiban 50,000 frtot adott az államnak kamatnélküli kölcsönkép. A templomoknak 856 latnyi ezüst ékszereit és a Chevra Kadisa 1193 lat ezüstjét ajánlotta fel a szabadságharc szolgálatára, azonkívül tagjai között gyűjtést rendezett, amelyből 30,227 frt 30 kr. kölcsönt, 7585 frt. 30 kr. készpénzt és 405 3/4 lat ezüst ajándékot küldött a kincstárba. Felszerelte az önkéntes hadseregbe lépő zsidó egyetemi hallgatókat és mesterembereket és a magyar hadsereget állandóan segítette élelmiszerrel, ruhaneművel felszereléssel és pénzzel. A nagy anyagi megterhelés arra kényszeríti a hitközséget, hogy hivatalnoki karát redukálja és iskolájának osztályszámát hárommal lecsökkentse. A válságos helyzetét fokozta az a körülmény, hogy 1848 dec. 31. a városi hatóság megtiltotta a közvetlen és közvetett adók kivetését és így a hitközség szükségleteit csak önkéntes adományokból fedezheti. A forradalom leveretése után pedig az osztrákok sarcolták erősen a hitközséget. A türelmi adóhátralék ötödik és hatodik részlete is esedékessé vált, osztrák pénzben 109,090 frt 54 1/2 kr.-t kitevő összegben. Közben a hitközségnek Kossuth bankókban lévő tartaléktőkéje érvényét vesztette. Nagy nehézségek árán mégis lefizette a türelmi adórészleteket. Az osztrák fővezér proklamációban közölte a zsidókkal, hogy húszezer forintra bünteti azokat a gyülekezeteket, amelyeknek tagjai továbbra is összeköttetést tartanak fenn a magyarokkal, tudósítást és árut szállítanak nekik és állítólagos győzelmeikről hamis híreket terjesztenek. Két P.-i zsidót, akik felszerelést szállítottak a magyar hadseregnek, a hadbíróság kötél általi halálra ítélt. Windischgrätz azonban megkegyelmezett nekik és 10-12 évi sáncmunkára ítélte őket. A P.-i hitközséget pedig a két elítélt miatt 40,000 frt bírság megfizetésére ítélte. Haynaunak P.-re való bevonulása ugyancsak újabb súlyos terheket jelentett. Súlyos hadisarcot vetett ki rájuk, azonkívül hatalmas tételekben követelte meg tőlük a katonai felszerelési anyag beszolgáltatását. A kitűzött határidő elmulasztása esetén minden napért 50 forint bírságot vetett ki, makacs késedelem esetén pedig 500 forintot. A P.-i hitközség 61,098 frt 33 kr. értékben beszolgáltatta a felszerelési cikkek első részletét. Ezekben a nehéz időkben néhány zsidó, csakhogy megszabaduljon a fizetési terhektől, kitért a hitéből. A zsidóság a kötelezettségeinek, olyan nagy nehézségek árán tudott eleget tenni, hogy végül is a hadügyminisztérium a P.-i, óbudai, kecskeméti, ceglédi, nagykőrösi és irsai «kompromittált hitközségeknek» megengedte, hogy 2.300,000 forinttal váltsák meg terheiket. Ezt a határozatot végül császári jóváhagyással úgy módosították, hogy az összeget a lojális Pozsony és Temesvár kivételével az összes magyar hitközségek űzessék, amiért a P.-i hitközség köteles kezességet vállalni. A hadisarc megfizetésére azonban nem került a sor, mert a zsidóság sokszori kérelmére végre is a császár 1850 szept. 20. elengedte. A P.-i és az óbudai hitközségek erre azzal a kérelemmel fordultak a császárhoz, hogy a már előbb beszolgáltatott hadisarcukat térítsék meg oly módon, hogy abból az ország zsidósága az iskolaalapot megteremthesse (l. Iskolaalap). A császár ezt a kérelmet elutasította. A P. i anyahitközség rossz gazdasági helyzetét jelentősen befolyásolta az a körülmény, hogy a reformtársulat az adófizetők egy részét elvonta tőle. Nemcsak az anyahitközség, de a hatóság sem nézte jó szemmel a társulatot úgy, hogy a kormány által 1851 szep.-ben és nov.-ben összehívott bizottság szektának minősítette és mint ilyet meg nem tűrhetőnek jelentette ki. A szektákra vonatkozó rendszabályt a magyar zsidók egyházi szervezete alapszabálytervezetének 245 §-ába foglalták. A kultuszminiszter, noha az alapszabálytervezet a legfelsőbb jóváhagyást nem nyerte el, mégis az említett § értelmében feloszlatta a társulatot. Az által, hogy a hitközség visszanyerte jómódú adófizetőit, gazdasági helyzete is megjavult, úgy hogy 1854. már hozzáfoghatott a Dohány-utcai templom építéséhez és megalapította alkalmazottainak nyugdíjintézetét. 1851 óta már újra működött leány- és fiúiskolája, amelyben a IV. osztály két évfolyama alreáliskolaként szerepelt. Az iskola szellemén megtört a Bach-korszak minden germanizáló törekvése. Az olasz háború után a zsidók egyenjogúsításának aktualitása ismét elő térbe került és a magyarosodás újult erővel indult meg a zsidóság kiűzött. A Magyarító Egylet (l. o.), amely a forradalom alatt megszűnt, Izraelita Magyar Egylet néven folytatta működését és küzdött a magyar nyelv és a zsidóság jogaiért. P.-en ismét életre ébredt az emancipációs mozgalom, amely 1867. eredménnyel záródott. A magyar zsidóság egyenjogúsítása megtörtént és így a P.-i zsidóság fejlődése rohamos léptekkel indult meg és ez a fejlődés szorosan egybeforrott a magyar főváros fejlődésével. 1872-ben, mikor P.-et Budával egyesítették, már szabad zsidó polgárság munkálkodott az egyesített magyar főváros jövőjéért. Irodalom. Dr. Büchler. A zsidók története Budapesten (Budapest 1901/111. Pest); Horváth J., Pest sz. kir. városnak régi Ofen német nevéről (Pest 1810) : Patachich József. Történeti jegyzetek sz. kir. Pest városról (Pest 1839); Schuster, Geschichte der Stadt Pest (Pest 1806) ; Patachich J., Die Bürger Pestis in dar Vorzeit und Gegenwart (Pest 1834): Schmall Lajos, Adalékok a régi Pest történetéhez (Budapest 1898). Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 3855 .cimszó a lexikon 696 . s köv. oldalán.