13831.htm CIMSZO: Pénzüzlet. Történelmi szerepe SZOCIKK: Történeti szerepe. A P., mint megélhetési lehetőség akkor jutott jelentőséghez a magyar zsidóság életében, amikor a társadalmi és gazdasági elnyomatás a zsidósággal szemben is megnyilvánult. Amíg a magyar államalapítás idején, de még a magyar történelem első századában is, a zsidók az egyenjogúság alapján éltek az országban, életmódjuk is azonos volt a magyarokéval. Szt. Lászlónak a zsidókkal foglalkozó rendelete (l. Szabolcsi zsinat) még egyáltalában nem tesz említést P.-ékről, de még Kálmán király első rendelete sem. (L. Kálmán király rendelete.) Csak Kálmán későbbi zsidótörvénye (l. Kálmán király zsidótörvénye) intézkedik legelőször nem csak a zsidók adásvevéséről, de pénzkölcsönzéséről és zálogbirtokáról is. E rendelet kiadását minden valószínűség szerint az tette szükségessé, hogy a régi magyar zsidó őslakosság bevándorolt elemekkel szaporodott. A bevándorlók a zaklatások elől Magyarországra menekült cseh zsidók voltok, akik mivel csak ingó jószágaikat és pénzüket hozhatták magukkal, egyedüli megélhetésként csak adás-vétellel és P.-ekkel foglalkozhattak. Számukra ugyan ez a megélhetési mód nem jelentett újszerűséget, mert előbbi hazájukban az elnyomatás már régen ráterelte őket erre a szabad és aránylag független kereseti lehetőségre. Kálmán királynak nem kerülték el figyelmét a bevándorlottak eltérő életviszonyai s mivel a hazai zsidók is elsajátították tőlük a P.-i tevékenységet, szükségét látta annak, hogy a gazdasági életet megrendszabályozza. A magyar zsidóságnak ekkor már komoly okai voltak arra, hogy a gazdasági élet szabad terrénumai felé orientálódjék, mert Kálmán király rendelete már valósággal lehetetlenné tette számára a földmívelést. Ez már a második olyan kísérlet volt, hogy a zsidókat kiszorítsák a mezőgazdálkodásból és erre legkézenfekvőbben az a mód kínálkozott, hogy megfosztották őket a munkaerő tartásának lehetőségétől. A munkaerő ez időben a rabszolga volt, de a rendelet szerint zsidó keresztény rabszolgát nem tarthatott. Pogány rabszolga viszont akkoriban már alig volt. Így a gazdálkodásból kiszorított magyar zsidóság szívesen tanulta el a cseh zsidók pénzügyi üzletágainak ismeretét. Kálmán király részletes intézkedésekkel igyekezett elejét venni a bekövetkezhető zavarnak és önkénynek. Intézkedései az akkori viszonyokat és jogfelfogást tekintve, nagyjában elég méltányosak és részrehajlatlanok voltak, úgy hogy az akkori, főleg a külföldről jött zsidók bizonyára megelégedéssel is fogadták. A törvény első cikkelyének kivételével, kizárólag a zsidók és keresztények közti pénzkölcsönre és kereskedelemre vonatkozik : «Ha keresztény zsidónak, vagy zsidó kereszténynek két vagy három pensát érő kölcsönt adni akar : a kölcsönadó a kölcsönvevőtől kezességet vegyen, mire nézve, mint tanuk keresztények és zsidók hivattassanak meg, hogy arra az esetre, ha netalán az egyik eltagadná, mit a másiktól kölcsön vett, ez a kezesség s mindkettejük tanúi által megbizonyíttassék. Ha pedig az egyik a másiknak három pensánál nagyobb kölcsönt ad, ez kezesség s tanuk mellett, amint fentebb mondva volt, történjék; ezenkívül még a pénzösszeget és a tanuk neveit jegyezzék fel papirosra, melyet mind a két fél, t. i. a kölcsönvevő s a kölcsönadó erősítsen meg pecsétjével, hogy arra az esetre, ha az egyik a másikon erőszakot akarna elkövetni, az írás s mindkettejük pecsétje által az igazság kideríttessék.» IV. Bélának 1251. kiadott zsidótörvénye (l. Béla [IV.] zsidótörvénye) már részletesen intézkedik a zálogügyletekről is: «Ha keresztény zsidónak zálogot adott s azt állítja, hogy kisebb pénzösszeg fejében zálogosította el a zsidónak, mint amennyit ez mond: a zsidó a neki adott zálogra nézve esküt tegyen, s amit esküje által igazol, azt fizesse meg neki.» A zsidó zálog fejében, bármi néven nevezendő tárgyat, melyet neki adnak, minden megvizsgálás nélkül elfogadhat, — egyházi ruhákat kivéve, ha csak az illető egyház elöljárója nem zálogosítja el, valamint véres és nedves ruhákat, miket semmi szín alatt ne fogadjon el. «Ha keresztény azzal vádolja n zsidót, hogy a zsidónál levő zálogot tőle ellopták, vagy elrabolták: a zsidó esküt tegyen e zálogra nézve, hogy amikor átvette, nem volt tudomása arról, hogy lopott, vagy rabolt jószág. Ez eskübe foglaltassék belé az összeg is, melynek fejében a szóban forgó zálogot adták és e bizonyítás utón a keresztény minden csorbítás nélkül fizesse meg a tartozást, melynek fejében a zálog adatott. Ha a zsidó tűzvész, vagy lopás, vagy rablás által holmiját s ezzel együtt a neki adott zálogokat is elveszti, — és ez bizonyos — de a keresztény, ki a zálogot adta, mind amellett perbe fogja őt: a zsidó egyedül a saját esküje által mentessék föl, hacsak a tény nyilvánvaló s köztudomású nem volt, amint fentebb mondatott. Ha keresztény valamely zsidótól visszaváltja zálogát, de úgy hogy az utána járó kamatokat nem fizeti: ezek, ha egy hónap multán nincsenek kifizetve, szintén kamatokkal növekszenek. Ha zsidó az országnagyoknak jószágra vagy levélre pénzt kölcsönzött és azt pecséttel ellátott adóslevéllel bizonyítja: a zsidónak az elzálogosított jószágot oda fogjuk ítélni, azt számára erőszak ellen megvédeni és kieszközölni, hogy a jövedelmeket mindaddig ő élvezze, míg valamely keresztény jelentkezik, ki az ily módon elzálogosított jószágokat ki akarja váltani. Az ily jószágokon lakó keresztények fölött azonban a zsidó semmiféle hatóságot nem gyakorolhat. Ha zsidó a kereszténytől vett zálogot már egy éven át magának tartotta és a zálog értéke a kölcsönzött pénzt s a kamatokat fölül nem haladja: a zsidó a maga bírájának mutassa be a zálogot, aztán eladhatja. Ha a zálog egész egy esztendeig a kikötött batáridőn túl minden óvás nélkül maradt meg a zsidónál: ez többé senkinek sem felelős érte». «Ha keresztény az ő zálogát erőhatalommal veszi el a zsidótól, vagy ennek házában erőszakot követ el: mint királyi kamaránk megkárosítója (l. Kamaraszolgasáq), súlyosan büntetendő.» A zsidók hitel- és zálogügyletei Béla halála után már nem állottak ilyen körülhatárolt törvényes védelem alatt. A sérelmek pedig leginkább a legmagasabb helyek felől érték az üzleti élet érdekeit, olyan személyek részéről, akiknek pedig pozíciójával járt volna az a kötelesség, hogy az általános gazdasági érdekek védelmét keresztülvigyék. A gazdasági érdekvédelem legfeljebb ha egyoldalú volt, az egyéni célok vagy kiváltságos osztályok céljainak érdekében és a magántulajdon elvének tisztelete is sokszor csak az önbirtoklási határig terjedt és azon túl annál kevésbé találhatott dogmatikus érintetlenségre, minél távolabb esett az uralkodó osztályok területeitől. A zsidó vagyon védelme a középkor jogfelfogása szerint királyi önkény tárgya lehetett és védelmet csak ritkán kapott és ezt is csak akkor, ha ezt a kincstár érdekei megkívánták. Elképzelhető, hogy ilyen vagyonjogi bizonytalanságban a kockázat milyen kerékkötője volt a P. fejlődésének és hogy éppen ez a kockázat járult hozzá a középkori kamatok állandóan emelkedő tendenciájához és segítette elő az uzsora meghonosodását. A zsidó hitelező minden garancia mellett sem számíthatott biztonsággal a pénzére, mert egy királyi rendelet minden kölcsönügyletet érvényteleníthetett, legelsősorban pedig a kamatok érvényességét törölhette. A középkorban valósággal szokássá vált, hogyha az uralkodók az ország vagy egy város lakosságának kedvében akartak járni, hogy őket valamely cél érdekében felhasználhassák, legelső dolguk a zsidó kamatok visszafizetésének elengedése volt, természetesen a zsidók megkérdezése és beleegyezése nélkül. így tett 1274. X. Gergely pápa is, tehát alig két évtizeddel az után, hogy IV. Béla kiadta a zsidótörvényét. A pápa, hogy a szent földnek még keresztény kézen levő csekély részét megmentse, a zsidók pénzén akarta toboroztatni a harcosokat. Meghagyta az esztergomi érseknek, hogy hirdessen keresztes hadjáratot és eszközölje ki, hogy a keresztesek részesüljenek egyebek közt abban a kiváltságban is, hogy fölmentessenek a zsidó hitelezőknek járó kamatok fizetése alól. Ennek a felhívásnak eredménye ugyan nem volt, de a későbbi idők számos példáját szolgáltatták a hatalmi önkénynek a zsidó tőkével szemben. Valósággal meglepő 1360. Nagy Lajosnak az az eljárása, hogy amikor a zsidókat kiűzte az országból (l. Kiűzetés), megengedte, hogy ingó vagyonukat magukkal vihessék és követeléseik jogosultságát kiűzetésük után is elismerte és a magyar törvényhatóságok a kiűzött zsidók követeléseinek behajtására még segédkezet is nyújtottak, ha a zsidók a szomszéd országokból, ahová kivándoroltak, követeléseiket utólagosan bejelentették. Ingatlanaikat viszont, amennyiben a kiűzetésükre rendelt határnapig nem értékesíthették, Lajos a királyi kincstár javára lefoglalta és részben kegyenceinek, valamint egyes városoknak, leggyakrabban pedig egyházaknak és főpapoknak ajándékozta. A kamatok visszafizetése körül is korának szokásait követte; a keresztény adósoknak, mint pl. Sopron polgárainak itt-ott elengedte a zsidó-kamatok megfizetését, a tőke visszafizetését azonban megkövetelte. Pedig uralkodásának elején elismerte és megerősítette az ország-nagyok zsidókölcsöneit és a kölcsönök fejében adott biztosítékokat. Lajos rendeleteinek türelmetlenségét vakbuzgó kereszténysége idézte elő és különös, hogy még e sok erénnyel felruházott uralkodó sem tudta hithűségét úgy dokumentálni, hogy annak szempontjai teljesen mentesek legyenek az anyagias vonatkozásoktól. Mert akármennyire is igyekezett lovagiasságát megőrizni, az a tény, hogy jelentőségteljes zsidóvagyon jutott az ő kényére-kedvére és hogy a zsidók kiűzetésével a zsidók gazdasági szerepét csökkentette, olyan motívumok, amelyek nem férhetnek össze a vallásos rajongás vakbuzgóságával sem. Valójában pedig nagy hálátlanság volt mindez a zsidótőkével szemben, amelyet az. előző királyok, mint pl. II. Endre és IV. Béla válságos időkben fenntartás nélkül igénybe vettek. A zsidótőke volt mindig nemcsak a királyok és a főnemesség, hanem a pénzszűkében levő köznép végső menedéke, de nem szabad azt hinni, hogy ez a nagy kereslet mozgatta meg csupán arra a zsidóságot, hogy a P. jövedelmezőségét kihasználja. A gazdasági élet kialakulására nagy befolyást gyakorol egyes korok társadalmi berendezkedése és gátló életszemlélete, de mert a gazdasági élet vérkeringésében előítéletek által feltorlaszkodó akadályok nem állhatják útját a fejlődésnek, a gazdasági kényszerűség találja meg a maga számára a levezető utat és kiépíti azokat a szerveket, amelyeket az osztályelőítélet, vagy az etnikai elfogultság gondozatlanul hagyott. Ha most tekintette vesszük, hogy az osztályelnyomás mindig teremt olyan társadalmi rétegeket, amelyeknek elhelyeződését a létbizonytalanság és a kiszolgáltatottság irányítja, láthatjuk, hogy az elnyomottsági tendencia szorítja az egyes társadalmi rétegeket a még szabad gazdasági területek felé. Az új gazdasági elhelyeződés adja meg osztályjellegét is a hozzáidomult társadalmi rétegnek és így kerül aztán szembe a hatalmon lévő osztályérdek egy egészen új osztályérdekkel, amit ő maga hozott létre, anélkül, hogy a következményeivel számolt volna. így hozta létre a zsidó kapitalizmust, a zsidó burzsoáziát a középkor életszemlélete és gazdaságpolitikája. A gazdaságpolitikát, mint tudjuk, a kiszorítási tendencia irányította. Minden kereseti lehetőséget elzártak a zsidóság elől, maradt tehát számára az üzlet. De hogy ez megmaradhatott és kialakulási periódusában mondhatni jóformán konkurencia nélkül, ebben szerepe volt a kor társadalmi és ethikai előítéletének. A keresztény egyház a legrégibb idő óta megtiltotta híveinek a kamatra kölcsönzést, de még a nyerészkedéssel járó adás-vételt is. Az egyház ugyanazzal a szigorral fordult a kereskedők, mint az uzsorások ellen. De mert a mindennapi élet gazdasági szükségleteit ellátni nem lehetett és kamatnélküli kölcsön kockázatára még az egyház tekintélye sem tudta rávenni a híveket és mert maga az egyház ugyancsak nem tudta kieszközölni a végeredményben nélkülözhetetlen kölcsönöket, szükségkép odajutott, hogy a következő tóteleket állította fel ós hirdette ki: «Keresztények számára az uzsora tilos. Minthogy pedig az uzsora kényszerítő és így elkerülhetetlen szükség: azért kell, hogy uzsoráskodjanak a nem keresztények, akiknél az uzsora vagy éppen nem, vagy csak alig tekinthető bűnnek». Így ez a középkorban Európa szerte elfogadott nézet már közvetlenül a P.-ek felé terelte a zsidókat, sőt a kamatra kölcsönzést valósággal kiváltságukká tette, az uzsoráskodásra utalta és erre egyenesen fel is hívta őket. Mindezt pedig azért, «hogy ez által nagyobb baj kikerültessék és a keresztények távol tartassanak az uzsoráskodás bűnétől». Az egyház rendkívüli hatalma, a szentszék egyre növekvő befolyása, valamint a külföldnek, főképp Németországnak és Ausztriának a zsidókra vonatkozó ós Magyarországban is érvényre jutott jogelvei itt is meghonosították e nézeteket. Minthogy azonban az egyház tilalmát úgy értelmezték, hogy kamatot csak kereszténytől tilos venni, de «zsidók és pogányok kárára az uzsora meg van engedve», előfordult az is, hogy zsidók keresztényektől vettek fel kölcsönt és a zsidókkal a kamatot megfizettették maguknak. A kamatszedés a középkor felfogása szerint esetenként változott. Ha a király volt a hitelező, a kamat is fejedelmi méreteket ért el. IV. Béla pl. Henuk (l. o.) zsidó kamaragróf fiainak tartozásaiért akkora kamatot számított, amint azt a király által kiállított okirat is elismeri, hogy a kamatok három év alatt többre rúgtok a tőkénél. Az ilyen eset azonban annál inkább is ritkán történhetett meg, mert rendesen a zsidók voltak a hitelezők. A kamatláb szokásos nagyságáról egyébként, amelyet más országokban a régi zsidótörvények határoztak meg, nálunk e korszakból nem maradt fenn semmiféle tudósítás. Valószínű, hogy a zsidók nem szedhettek túlságosan nagy kamatokat, mert uzsoráskodások ellen nem merült fel panasz. Mindössze Küküllei János, Nagy Lajos történelemírója jegyzi meg, hogy a zsidók vagyona «az uzsora örvénye által lőn összehalmozva». És hogy a király, a zsidóságnak ily módon szerzett vagyonát, amelyre pedig a kor jogfelfogása szerint igényt tarthatott volna, «mint a sarat, megvetvén, bírni vagy lefoglalni nem akarta». A száműzetésre ítélt magyar-zsidók ugyanarra a sorsra jutottak a külföldön, mint az egykor Magyarországra letelepült cseh-zsidók. Csak az üzletkötés maradt meg számukra megélhetési módnak. Ezt a mesterséget űzték tehát, vagy kifejezetten csak P.-i tevékenységet folytattak. Ama királyi rendelet ellenére, amely zsidó hitelezők követeléseinek jogosságát elismerte, fölmerültek olyan helyzetek, amikor egyes városok polgárai megtagadták az adósságok rendezését. Álláspontjukat az a középkorban általánosan elfogadott nézet támasztotta alá, «hogy a zsidóknak voltaképen nincsenek jogaik; hogy az, amit a törvény különben eltilt, irányukban meg van engedve és hogy nekik csak akkor és oly mértékben szolgáltatnak igazságot, amikor s amily mértékben az uralkodó akarja, vagy megengedi». (V. ö. Kohn S., «A zsidók története Magyarországon», Budapest, 1884. IV. k. I. f. 157. 1.) Pozsonyban nyilvánult meg legelőször ez az állásfoglalás, amelyről az egykorú okirat ezeket mondja: «Azon zsidók, akik Pozsonyban voltak megtelepedve és elűzettek, Hainburgba menekültek s innét pörlekedtek Pozsony város tórájával és polgáraival, szegényekkel és gazdagokkal egyaránt, követelvén tőlük, hogy fizessék meg nekik mindazt, miről írásuk és levelük van. A pozsonyi polgárok azonban, szegények és gazdagok élvezni akarván azt, hogy a király a zsidókat országából száműzte, vonakodtak őket kielégíteni.» Nagy Lajos azonban kitartott eredeti álláspontja mellett, utasítására, a pozsonyi bíró Hainburgba ment, ahol a tanáccsal és Schickerlein Miklós zsidóbíróval egyezségre lépett, amely szerint a zsidók a hamburgi zsidóbírónak és a pozsonyi bírónak egy éven belül bemutatják adósleveleiket és ezek a pozsonyi bíró pecsétjével ellátva a hainburgi zsidóbíróhoz kerülnek letétbe. Az egyévi határidőn túl bemutatott adóslevelek érvénytelenné lesznek. Pozsony városa ekkor 118 fonttal tartozott a Hainburgba menekült zsidóknak. Ezt az összeget 1364-ig ki is egyenlítette. Sopron városa tartózkodott attól, hogy egyezségre lépjen zsidó hitelezőivel. Mintha misem történt volna, a száműzött zsidókkal továbbra fenntartották üzleti összeköttetéseiket, sőt újabb kölcsönöket vettek fel tőlük. De amint előtérbe került a zsidók visszatérésének kérdése, nyomban folyamodtak Lajoshoz, hogy mentse fel őket régibb és újabb adósságaiknak visszafizetése alól. Itt azonban a középkori felfogás szerint egy komplikált jogi kérdés merült fel. Ugyanis azzal, hogy Lajos száműzte a zsidókat, tulajdon fennhatósága alól felszabadította őket és lemondott azokról a jogokról, amelyek addig illették meg, míg a zsidók az ő kamaraszolgái voltak. Mivel a zsidók ekkor már új védúr fennhatósága alá kerültek Ausztriában, Lajos az adósleveleket még visszatérésük után sem nyilváníthatta semmisnek, mert amikor a zsidók a kölcsönt folyósították, Rudolf osztrák hercegnek a zsidói voltak. Lajosnak tehát, hogy a soproniak kedvébe járjon, kérelemmel kellett a bécsi herceghez fordulni, aki Lajos kedvéért fel is mentette a soproniakat adósságaik megfizetésének kötelezettsége alól. Lajos azonban fenntartotta magának azt a jogot, hogy az adósleveleket újra megerősítheti és ezáltal ismét jogerőre emelheti. Az adósleveleknek a középkorban szokásos, királyi önkénnyel való megsemmisítését «levélölés»-nek (l. o.) nevezték. Ezt a «levélölést» az akkori fejedelmek, mint őket megillető jogot gyakorolták és hogy Nagy Lajos is osztozott korának e felfogásában, az kitűnik a zsidók visszatérése után követett eljárásából. Mivel az adóslevelek és egyéb okiratok érvényüket vesztették, 1376 körül helyettük az ú. n. «zsidókönyv» (l. o.) rendszerét vezették be, ezt a XIII. sz.-beli francia találmányt. Ebbe vezették ezentúl be a zsidó és keresztény közt kötött kölcsön- és P.-eket, amelynek elmulasztása esetén a követelés érvénytelen volt. A zsidókönyvnek hivatalos bizonyító ereje volt és magát a könyvet egy keresztény esküdt, rendesen a város zsidóbírója őrizte, a keresztények és zsidók pedig egy-egy esküdtet választottak, akik a könyvet használat után lepecsételték s felnyitásakor mindig jelen voltak. Ebbe a könyvbe jegyezték be a hitelező zsidónak zálogul lekötött fekvőségeket és a fölvett kölcsön után járó kamatokat. A pozsonyi helyi törvény egy font fillér után hetenként két fillért, vagyis 43 1/3 %-ot engedélyez. Egy fontnál kisebb tőkénél pedig hatvan fillér után hetenként egy fillért, azaz 86 2/3 %-ot. Ezeket a kamatokat azért állandóan a megsemmisítés veszedelme környékezte. Zsigmond király 1392. a pozsonyi polgárokat felmentette «az ő zsidóitól» felvett mindennemű kölcsönök után járó kamatok fizetése alól, mivel szőlőiket, amelyeket zsidópénzen műveltettek, fagy érte. Zsigmond mindamellett törvényben is igyekezett szabályozni a pénzügyi viszonyokat. Törvénybe iktatta, hogy «Ha a keresztény valamely pénzkölcsön után, minden megegyezés nélkül zálogot adott a zsidónak; vagy ha tőle ilyen megegyezés nélkül, más módon pénzt vett föl kamatra: akkor a keresztény minden száz dénár után hetenként két dénár kamatot tartozik fizetni a zsidónak». A törvényes kamatláb tehát heti két százalék volt, azaz egy évre számítva száz százalék, ami kétszer akkora százalékot tett ki, mint amekkorát Pozsony városának 1376-iki helyi törvénye, mint legmagasabb kamatlábat engedélyezett. Zsigmondnak ez a törvénye azonban nem zárta ki azt, hogy a kamatlábat a felek tetszés szerint magasabb százalékban állapíthassák meg. A törvények, amelyek a zsidók számára némi jogbiztonságot nyújtottak, azokkal szemben értek mégis legkevesebbet, kik kibocsátották. Ha már az elnyomás és üldözés a városok és főurak részéről leenyhült, akkor ismét a király élt ama jogával, mely szerint vagyonuk fölött korlátlanul rendelkezhetett. 1438-ban pl. Albert király engedte így el Sopronban György mészárosnak a kamatokat, melyekkel zsidó hitelezőinek tartozott, a következő évben pedig ugyanilyen kedvezményben részesítette Nagyszombat valamennyi polgárát, ha a zsidóktól fölvett tőkéket bizonyos határidőig visszafizetik. És nem ezek voltak az egyedüli esetek, amelyek Albert alig két esztendős uralkodása alatt előfordultak. Erzsébet, aki mint királyi özvegy vette át a hatalmat Albert halála után, különböző megszorító intézkedéseivel közvetve sújtotta a P.-tel foglalkozó zsidókat. És mikor 1440. Sopronban az erődítési munkálatok miatt a polgárok lerombolt házaiért a zsidók belvárosi házait ajándékozta oda, a kárvallott polgárokat még fölmentette azon kölcsönök visszafizetése alól is, melyeket lerontott házaikra a zsidóktól régebben felvettek. Hunyadi János sem tudta kivonni magát korának rásúlyosodó kényszerei alól. A pártvillongások és szakadatlan háborúk a városok jóindulatára és segélyére utalták és emiatt tette 1450. lehetővé Pozsony városának és polgárainak, hogy a zsidóktól kölcsönvett pénzeket, vagy egyéb adósságot ne fizessék vissza, hanem bárminemű adósságuk «nyugtázottnak, rendezett és törlesztettnek» tekintendő. Mikor V. László 1453. átvette a kormányzatot, ugyancsak elengedte a pozsonyiaknak az összes kamatokat, amelyekkel az országban lakó bármely zsidónak tartoztak és csupán a tőke visszafizetésére kötelezte őket. Érdemtelen bánásmód volt ez a zsidókkal szemben, mert a városok a zsidóktól kölcsönvett pénzen állították ki a királyi sereghez küldött dandárjaikat. A jutalom ezért a zsidók megkárosítása volt, holott voltaképp a városok a zsidók pénzével járultak a háború költségeinek fedezéséhez és a királyi hadak segélyezéséhez. Mátyás király is igénybe vette azokat az eszközöket, amelyekkel elődei korlátlanul rendelkeztek a zsidók vagyona fölött. 1462-ben a nagyszombatiakat fölmentette a zsidó kamatok fizetése alól, Pozsony lakóinak 1467. zsidó adósságaik visszafizetésére félévi halasztást adott, 1475. pedig a zsidó-kamatok felét engedte el nekik. 1486-ban a nagyszombati tűzvésznél azzal kártalanította a nagyszombatiakat, hogy akiknek a háza leégett, nem tartoztak megfizetni a zsidóknak a tőlük kölcsönvett tőkét. Az efféle kamat- és adósságelengedés annyira szokásos kedvezménnyé lett Mátyás uralkodása alatt, hogy azt már a királyi városok kapitányai is osztogatták, akiknek önkényes eljárását Mátyás utólag helybenhagyta. Súlyosan megnehezítette a P.-et, főleg a hitelezési lehetőséget nagyon korlátozta Mátyásnak 1475. Pozsony felterjesztésére kiadott azon rendelete, amelyben a város lakóinak meghagyta, hogy zsidóknál ingatlanokat senki el ne zálogosítson, zsidóknak pedig megtiltotta, hogy kereszténytől bárminemű fekvőséget zálogba vegyenek. Ezt a rendelkezését azzal indokolta, hogy az elzálogosított ingatlanoknak zsidókézre jutása «nyilvános botrány az összes kereszténységre nézve». Mátyás halála után kezdődött el a magyarországi zsidók történetének legszomorúbb korszaka. Társadalmi és anyagi helyzetük süllyedése gazdasági fejlődésük elé is gátat vetett. Erőszak és az anyagi megkárosítás uralták az elkövetkező idők eseményeit úgy Korvin János alatt (1. Tatai kiűzetés), mint II. Ulászló idején, aki a fekete sereg kielégítésére és hadai felszerelésére a pénzt a zsidóktól csikarta ki. Pozsonyi gazdag zsidókat pedig börtönbe vettetett, hogy négyszáz forint kölcsönt kikényszerítsen belőlük. 1503-ban pedig elengedte a pozsonyi polgároknak a kamatok visszafizetését, amellyel zsidónak tartoztak. A szegényebbek, akik egész vagyonukkal sem törleszthették a kölcsönvett tőkét, csak annyit tartoztak fizetni, amennyit éppen bírtak, az adósság hátralevő részét egyszerűen érvénytelennek nyilvánították. A zsidók intervenciójára a király ezt az utóbbi rendeletet mégis visszavonta. A mohácsi vész előtti korszak kétségtelenül legnagyobb stílű pénzembere a zsidó Szerencsés Imre (l. o.) volt, aki pénzügyekben való jártassága és az udvarnak folyósított tetemes kölcsönei folytán jelentős befolyáshoz is jutott. E korszakban a pénz túlságosan is drága jószág volt, mivel készpénzben egyáltalán nem volt infláció. A pénz árát pedig a törvény nem szabályozta. Pozsony város törvényhatósága ugyan megkísérelte, hogy a megengedhető legmagasabb kamatlábat megállapítsa és pedig, hogy kisebb kölcsön után 86 2/3 százaléknál, nagyobb után 43 1/3 százaléknál többet szedni nem szabad, de Pozsony példáját sehol nem követték. Maga Pozsony is, mikor 1439. egy ottani Iszerl nevű zsidónál százforintnyi kölcsönt vett föl, kamat fejében heti egy forint fizetését ígérte, vagyis 52 százalékot, tehát 8 2/8 százalékkal többet, mint amennyit a helyi törvény ilyen kölcsön után megengedett. Zsigmond 1431-iki rendelete szerint 104 százalék ítélendő meg a kölcsönadó zsidónak. Ez a zsidókra kényszerített uzsoráskodás nem vált anyagilag a zsidóság előnyére, mert hiszen elszegényedésük bekövetkezett. A pénz, amellyel akkoriban a kölcsönforgalmat lebonyolították, nem volt nagyobb összeg, mert így is kielégítette a szűk korlátok között mozgó mindennapi forgalom kicsinyes igényeit. Ezen sokat keresni nem lehetett. Az országnagyokkal és a királyokkal folytatott nagyobbszerű P.-ek lassan-lassan megszűntek. A városok és egyesek, valahányszor jelentékenyebb összegre szorultak, rendesen már vagy keresztényhez, vagy pedig külföldi zsidókhoz folyamodtak, mert a belföldiek csak kisebb kölcsönt tudtak adni. Társadalmi állásuk sem volt már és az uzsoráskodás teljesen felfokozta a zsidógyűlöletet. Az uzsora a leromlott helyzet következtében valóban alaposan életre kapott. Korláthkewy Péter komáromi főispán említette, hogy jobbágyai 1522. elszöktek Morvába és Ausztriába zsidó hitelezőik üldözése elől. Az egyik jobbágy egy nagyszombati zsidótól felvett egy forintért már húsz forintot és egy tehenet fizetett. A mohácsi vész után, a hódoltság alatt a török törvény uzsoratilalma nem nehezítette meg a P -et, bár jelentős kockázattal járt töröknek hitelezni. Mohamedán adós, ha hamis tanúval is bizonyította, hogy uzsorát vettek tőle, úgy a bíró nemcsak a kamatok visszaszolgáltatására kényszerítette a zsidó kölcsönadót, hanem sokszor még a tőkéjétől is megfosztotta. A kamattal járó P.-eket a zsidók maguk között úgy oldották meg, hogy a kölcsönre igényt tartó zsidó egy nem létező vételtárgyat ajánlott fel megvételre a hitelezőnek. A hitelező erre adott egy bizonyos összeget, annyival kevesebbet, mint amennyit a kamat kitett a kért összeg után, amelyet az adós megfizetni tartozott. Az előző viszonyokhoz képest ez a helyzet annyival jobb volt, hogy a zsidók szabadabban éltek, a vallási türelmetlenségtől szenvedniük nem kellett és a kereskedelem szabadságát, így a megélhetés lehetőségét mi sem korlátozta, legfeljebb az adóterhek voltak igen jelentékenyek (l. Zsidó adók). A budai zsidók gazdagságáról sokat beszéltek ez időben. Gazdag embernek számított az, akinek 50,000 garas volt a vagyona. Ez megfelelt 200,000 forintnak. A törökök kivonulása után rossz idők köszöntöttek a zsidóságra, mindenfelé zaklatásokkal találkoztak, nehezen fejlődhetett hát a P. is. Még ilyen körülmények között is, csakhogy nyugalmat biztosíthassanak maguknak, mikor 1711. Esztergom kiűzte a zsidóit, de azokat a sz. kir. város bírája a tanács tudta és beleegyezése nélkül újra beengedte, a zsidók ennek fejében hajlandók voltak kölcsönt biztosítani, hogy a város zilált anyagi ügyeit rendezhesse. A vége mégis az lett, hogy a keresztény polgárok inkább maguk ajánlották fel a szükséges összeget, csakhogy a zsidókat kitelepíthessék a városból. És valóban, 1735. Esztergomban már nem lakott zsidó. Mint az egész zsidóság életére, úgy a P.-re is II. József császárnak az 1783 márc. 31. a helyhatóság által közzétett rendszabálya volt döntő hatással (l. Egyenjogosító törekvések). A százados megszorítások felengedtek és a zsidóság közelebb került a szellemi és anyagi nyomorúságból a kultúrához és ahhoz a társadalomhoz, amely eddig nem fogadta magához. Szabadon választhatta meg minden zsidó a pályáját és az életlehetőségnek ez a kiszélesülése indította meg a zsidó energiákat nemcsak a közgazdaság szélesebb területein, de magának a P.-nek kifejlesztése felé is. Ahogy a pesti kereskedelem felvirágoztatása körül a sok közül pl. az Ullmann-család szerzett nagy érdemeket, úgy ennek a családnak egyik tagja, a nemesített Ullmann Mór* indítványozta először a pesti kereskedelmi bank felállítását is. A zsidók annyira szerephez jutottak a közgazdasági életben az elkövetkező évtizedek alatt, hogy kínos feltűnést keltett az a körülmény, mikor 1840. a váltótörvényszék megalakításánál nem választottak be zsidó ülnököt és a törvény ellenére még azon jogtól is megfosztották a zsidókat, hogy a választásra befolyást gyakoroljanak. (V. ö. Büchler,«A zsidók története Budapesten», Budapest 1901. III. r. II. f. 863. o.) Az 1840-iki törvény (l. Jogkiterjesztés) bizonyos mértékig megszilárdította a zsidók helyzetét, úgy, hogy most már az emancipációs törekvések (l. Emancipáció) megfelelő bázison indulhattak el. A jogegyenlőség kivívása után hatalmas lendületet vett a zsidók gazdasági tevékenysége. Ahogy a Pesten alakult első bank megalapításában Ullmann Mórnak volt nagy része, a budai első takarékpénztár megalapítása körül Koppély (később Harkányi) szerzett nagy érdemeket. Most már aztán egymásután tűntek fel a pénzvilág kiválóságai és napjainkig egész sora működött és működik ma is azoknak, akiknek munkássága összeforrott a magyar P. fejlődéstörténetével. Ezek közül elsősorban megemlítendők: Kornfeld Zsigmond, Lánczy Leo, Wahrmann Mór, Madarassy-Beck Miksa és Gyula, Székely Ferenc, Weisz Fülöp, Bartha Ödön, Jellinek Móric, Ullmann Adolf és Krausz Simon. A világháború valósággal új korszakot jelentett a P. terén. A változott viszonyok hihetetlen mértékben megnövelték nemcsak jelentőségét, de forgalmát is a pénzintézeteknek. Az anyagi áldozatok terén pedig a bankok jártak legelső helyen. A pénzintézetek életében nagy visszahatást idézett elő azonban a világháború után bekövetkezett forradalmak pénzügyi politikája. Az inflációs tendencia, majd a proletárdiktatúrának a bankokrácia elleni magatartása súlyos megpróbáltatásokat idézett elő a pénzintézetek életében. A pénz és az egész gazdasági helyzet stabilizálódása harmóniába hozta ismét a pénzintézetek életét az európai relációkkal és bizonyos, hogy a zsidóságnak továbbra is ép oly fontos szerepe marad, mint volt a P. meg indulása óta, évszázadokkal ezelőtt. Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 3831 .cimszó a lexikon 690 . s köv. oldalán.