12992.htm CIMSZO: Liturgia SZOCIKK: Liturgia (gör. leitourgia a. m. szolgálattétel saját költségére) szó először a biblia görög fordításában (l. o.) fordul elő (Szírach 1.7, 30) a papok és leviták oltár körüli szolgálata megjelölésére. A zsidó L. lényegesen különbözik az egykorú más vallások L.-jától. Míg a pogány istentiszteletnek hierurgikus, azaz paphoz kötött jellege volt, a zsidó istentisztelet a próféták hatása alatt csak hamar elérte azt a fokot, melyet a zsidó hagyományos irodalom szívbeli istenszolgálatnak mond. Ebből folyt egy másik jellegzetes sajátsága, hogy csakhamar a világi nép maga ragadhatta magához annak egyes szekularizált részeit: a Tóra-olvasást (1. o.), előimádkozást, házi szertartásokat (kiddus, széder,l. o.) és ezáltal az istentiszteletben hatalmas demokratikus intézményt létesítettek. Egy harmadik megkülönböztető vonása a zsidó L.-nak, hogy szemben a pogány do ut des elvével, mely szerint a vallási teljesítmény üzletszerű viszonzásra számít, a zsidó istentiszteleti intézmény elveszti értékét és hatását, amint nem helyezi magát az életet és az imádkozó egyént Istennek feltétlen, odaadó szolgálatába. Már Sámuel próféta kioktatta Saul királyt afelől, hogy jobb az engedelmesség az áldozatnál (Sain. 1.15,22). A zsoltárköltő szerint Isten egyedüli áldozata a töredelmes szív» (51. 19). Az író próféták nem győzik eléggé ostorozni a néphitet, mely szerint Istent áldozattal meg lehet engesztelni: «Gyűlölöm, megvetem a ti ünnepségeiteket és nem szagolhatom gyülekezéseiteket, ha égő-áldozatot hoztok ... nem telik gyönyörűségem benne.» A liturgikus cselekedetek a zsidóságban nagyrészt azonosak a más népeknél találhatókkal: ünneplés, körmenet, áldozás, térdelés, böjti önsanyargatás, áldás, mécsgyujtás. Külön zsidó liturgikus jelvények: cicisz (1. o.), tefillin (1. o.). A történet folyamán elmaradtak: a körtánc, a jeruzsálemi zarándoklat és az áldozat. A bibliai időben a liturgikus szolgálat központjában az áldozás állott. Ennek lelkiségi alapjáról ma már nem alkothatunk magunknak fogalmat, de tanúságot tesz róla Szirach (50. 1—21), ki már az áldozati istentisztelet alkonyat idején volt szemlélője II. Simon főpap funkciójának: «Mint a hajnalcsillag —felhőzet mögött... mint a szivárvány a felhők között... mikor a papi palástot felöltötte, mikor az oltárhoz vonult... körötte a kispapok mint cédruscsemeték a Libanonon.» Hasonló érzéseket válthattak ki a zarándoklatok is mint azt egyes zsoltárok himnikus hangjából ma is kiérezhetjük. Ezeknek eksztázisaiból éppúgy kihallik a nemzeti lelkesedés a főváros és Dávid trónja iránt, mint a Szentélyhez való sóvárgás. A zsidó ritus századoknak lassú és természetes fejleménye, mai alakját nem csupán teoretikus megállapításoknak, hanem tekintélyek iránt való határtalan kegyeletnek, eltérő szokások és tanítások hagyományféltő kiegyeztetésének köszönheti. («így szokta volt Hillel tenni» vált egy szertartás-változás alapjává.) Nem dogmatikus rendszer, hanem a történet a szülőanyja és ezért hajlékonyabb is szükségessé váló reformokkal szemben. Szorosabb értelemben az imádság rendtartását értjük L. alatt. A zsidó imádság is lényegében eltérő vonásokat tüntet fel a régi népekéhez képest. Nem puszta fohász teszi tartalmát, hanem önképzés, önmagára való hatás is. Már az imádság neve is: hiszpalél, önmagával való szembeszállást jelent. A legősibb imádságok ugyancsak alkalomszülte, rövid pár szónyi és tisztán egyéni vonatkozású fohászok voltak; de liturgikus jelentőségűnek csak az olyan imádságot tartjuk, melyet már idők folyamán, papi felfogással megformuláztak. Ilyen formulák is előfordulnak már a Bibliában (Mózes V. 26. 5—10). Már ebben is van oktató elem, bár csak beszámolás alakjában. Az imádságot liturgikus taglejtések kísérik: felállás, lebomlás, mellverdesés (bűnbánat kifejezésére), kézfelemelés (áldásra), szembehunyás (elmélyedésre). Közimádságról is hírt adnak a bibliai könyvek. így pl. Jesája próféta (1. o.) hirdeti, hogy «ha karjaitokat kiterjesztitek is» (imádságra, a templomban), behunyom szememet előletek és ha még oly sokat imádkoztok is (a templomban), Én nem hallgatom meg, ha kezeitek vérfoltokkal vannak tőle (l f.). Az imádság az áldozati istentiszteletből nőtt ki. A papot illette törvényszerint az áldozás tisztsége, de az egyes és a gyülekezet a maguk vallásos érzésének közvetlenül is kívántak kifejezést adni és így demokratizálták az istenszolgálatot az imával éppúgy, mint a Tórának laikus írástudókkal való felolvastatásával. Már a királyság előtti korból olvassuk, hogy Ghanna maga imádkozott a silohi Szentélyben; számos alkalmi imát is közöl a Biblia királyoktól. A L. történetének fénykorát jelzi a Zsoltárok keletkezése, mely a Dávidtól egészen a Makkabeus szabadságharcig terjedő korra, nyúlik el. A voltaképeni imádság, mely világirodalmi méltatásra igényt tarthat, a zsidóság alkotása, vagy legalább az ő révén jutott be a világirodalomba és Dávid király mondható ennek révén az emberiség nevelőjének. Max Bród így jellemzi a Zsoltárok jelentőségét: « A zsidóságnak nem az a nagy tette, hogy az Egyistent tanította, aki minden tény kezdete és célja, hanem, hogy a Te szóval megszólítható Istent mutatta be és az életet mint megszólítást és felelést fogta fel. E Zsoltárokban jut kifejezésre a legmelegebb vallásérzelem a maga szivárványszerű színárnyalataiban és a világ legnagyobb írói és gondolkodói hatásuk alatt álltak és alkottak. Többi között Kant is írja, hogy a lelki gyötrelmek óráiban semmi sem tudta úgy megnyugtatni, mint a 23-ik Zsoltár szava: «ha alvilági sötétség völgyét járom is, nem félek a veszedelemtől, mert Te vagy velem.» A zsoltárköltészet fejlődése mellett, különösen pedig a babiloni fogság (Kr. e. 586—536) ideje óta, amikor az áldozás idegen földön fel volt függesztve, az áldozati kultuszt az ima és tóraolvasás kezdi háttérbe szorítani. A templomi áldozat ugyan megmarad a papok tisztségeként, de lassanként csak alkalommá válik a templom látogatására; az ájtatoskodók már «az Isten gyönyörének látására és Templomában való időzésre» áhítoznak. A világirodalmat bőségesen megtermékenyíti az a magas szárnyalása líra, mely a Templom csarnokaihoz való epedésnek ad kifejezést. (Mint a szarvas a patak vizére ... stb.) Isten már nem az áldozati füst fellegein, hanem «Izráel dicsőítésének áhitat-gomolygása fölött trónol». Az istenkeresés a kételytől kezdve a biztosság legmagasabb fokáig minden változatban kifejezésre jut. Egyes zsoltárok a személyek váltakozásában árulják el, hogy eredetileg pap és kar, vagy hadvezér és harcosok közötti párbeszédes énekek voltak, melyek különféle ünnepies alkalmakra (pl. a 72. Zs. király trónralépésére, a 118. Zs. győzelmi hálaadó istentiszteletre, talán a chanukára; a 20. Zs. hadbavonulásra, a 24. és 48. Zs. zarándoklatokra) íródtak. Zsoltárokat énekeltek Neckemiás Könyve szerint Jeruzsálem falainak felavatása alkalmával. A Biblia későbbi könyvei rendszeres, időhöz kötött imádságokról is értesítenek Dániel említi, hogy napjában háromszor Jeruzsálem felé nyitott ablak előtt imádkozott (6,11 Az istentisztelet állandósítása céljából 24 szolgálattételi (mismor) csoportba osztották úgy a papokat, levitákat, mint a laikusokat, kik hetenként váltották fel egymást. A legfőbb alkalom a közimádságra az esőhiány volt, ez alkalomra külön ima volt a Neilo (kapuzárás) és a főimába beiktatott külön részletek. A közima helye a minden városban létesült zsinagóga. Zsinagógát említ már (Isten gyülekezetei) a Zsoltár is. Ezek nemcsak közimádság elvégzésére szolgáltak, hanem azon idők igényeinek megfelelőleg még utasok beszállásolására is A rendszeresített imádság legősibb magva: a Semá hitvallomás («Halljad Izrael, az Örökkévaló, a mi Istenünk egyetlen Lény» kezdettel). Ezt papok és laikusok eleinte versről-versre felváltva mondották és oly áldásimákkal vezették be és követték, melyek a zsidóság vallási állásfoglalását körvonalazzák: Isten egységét, (szemben a perzsa dualizmussal), Izrael történeti elhivatottságát, a jutalom és büntetés hitét szertartások szükségességét az egyiptomi megváltást, mint a leendő megváltásnak biztos zálogát. Egyideig a Tíz Ige is a többistenség hellenisztikus tanításának ellensúlyozására napi imádkozás tárgya volt; de később, mikor arra a félreértésre adhatott alkalmat, hogy az maga Tóra kicsinyben és fölöslegessé teszi az egész Tóra követését, mint azt keresztény körökben tartották, ki kellett küszöbölni. Más liturgikus intézkedések is magukon viselik a válsággal fenyegetett zsidóság nagy lelkiharcának nyomait. így a peszachesti szédertartásban a peszachi macó eredetének világos megmagyarázása annak a hitnek visszautasítására irányulhatott, hogy Jézus lett báránnyá, a peszachi keletlen kenyérben az ő testét eszik és így az Úr vacsorája elavulttá tette a szédert. Az imádság mai rendjének a Talmud veti meg alapját, ez tűzi ki alapelveit, amikor előírja, hogy «Ne tedd imádságodat (időhöz és formához) kötötté, hanem melegen buzogó könyörgóssé», «ima áhítat nélkül: test lélek nélkül). Ez sugalmazhatta azt a tételt, hogy «az imádságok feljegyzői: a Tóra elégetői». Eleven imát óhajtott, mely még nem vált stereotíppé. Viszont szükségesnek tartotta az imát megóvni azoktól a megtévelyedésektől, melyeknek a nép ajkain ki lehetett téve és ezért későbbi imakönyvünk nagy részét megszövegezi, igy, hogy ezek a szövegek egyszersmind a vallási tanokat is megrögzítik. (Pl. a szadduceusoknak a lélek halhatatlanságát tagadó felfogása ellenében a Sémoné eszré második szakasza.) A Talmudban előírt imádságok legfőbbike a Sémóné eszré (Tizennyolc áldás) néven ismert dicséretekből és kérelmekből álló imádság, mely a par ex-cellence tefllla (tefllo) vagyis imádság nevét is nyerte. Szentségét a kereszténység is elismerte, amikor az első három században egy részét imának használta. Az imádságokat még a Krisztus utáni öt században sem mondotta el maga a nép, hanem előimádkozó adta elő, a nép pedig ámennel (úgy legyen !) éa doxológiákkal (áldott Ő és áldott az Ó neve, halleluja stb.) kapcsolódott bele. A közérzület eggyé teszi az egész gyülekezetet ugyannyira, hogy a Zsoltárokban a gyülekezet én szóval jelöli meg magát. Az imakönyvben már a többesszámmal fejezzük ki, hogy vágyaink, hálánk, panaszunk, bűnbánatunk közös Imakönyv csak a Talmud utáni korban keletkezik. Elsőnek az Ámrám gáon összeállította Sziddur (rendtartás) lép fel, mely a liturgikus szokásoknak első forrásműve. Ez még sok eltérést mutat a mai imakönyvekhez képest. Bár az ünnepi betoldásokra is kiterjeszkedik, nem ismeri még a Kol Nidrét (l. o.). Ami az imák liturgikus előadásának módját illeti, eleinte az előimádkozó csak a Sémóne eszrénél lépett fel, a XII. sz.-ban (Majmuni idejében) már Borchu-nál s csak később vált az előző rész is nyilvános elmondás tárgyává. A jóm kippur megünneplése sem volt még oly mélységesen komor, mint ma. Még a Talmud utáni korban (Kr. u. VI. sz.-ban) is folyt e napon a hagyományos leányválogató vigalom. A zsidóság elszéledésével az imagyakorlatban csak úgy, mint az egész vallásgyakorlatban és a héber nyelv kiejtéséhen elágazás mutatkozik. Főkép a palesztinai és a keleti külföldön (Babiloniában és később Perzsiában) maradt zsidóság válnak el egymástól. A palesztinai zsidóság aztán Spanyolországba kerülve a spanyolos (szefárd) nyelv és ritusterületté lesz, míg a többi európai államba szivárgott zsidóság a németes (askenáz vagyis Saxon) kiejtést és rítust fejleszti ki. Mindkét főirány aztán még helyi elváltozást szenved egyes hitközségekben. Magyarországon általában az askenáz ritus van elterjedve, de a lengyel határ felé számos hitközségben a lengyel-szefard változat honosodott meg (l. Askenáz). Spanyolritusú imaszövegekre megy vissza az Erdélyben szombatosok számára készült Péchi Simon-féle magyar imádságos könyv is (megjelent az Imit kiadványában 1914), mely azonban a nyilvános istentisztelet intézményét nem ismeri és igy a magánistentíszteletbe is felvett egyes nyilvánosságra számító imákat. A liturgikus szokások kódexei között legtekintélyesebbek: Abudarham, Jad hahazaka: döntő tekintélyű forrássá a Sulchan Áruchnak (l. o.) Orach Chajim c. része vált, mely azonban a Palesztinában uralkodó, tehát utóbb Spanyolországból odaköltözött zsidóság szefárd szokásait állítja össze; az askenáz ritus eltéréseit Isserles Mózestól (Remo) származó jegyzetei ismertetik. A történet folyamán kikristályosodott ritusrendszereket ismét megbolygatja a chásszidizmus pietisztikus mozgalma, mely a törvény szigorával és kizárólagosságával szemben a próféták szívbeli, kevésbbé kötött vallásosságának újjáélesztésére törekedett, Istent mintegy érzékileg is megközelítő lelki megnyilatkozásokban. Ez irány követői között elsőízben az esszénusokat (l. o.) találjuk; megközelítették ezt a Hillel megtértjei is (Ábót di R. Náthán 15). Ezeknél valósult meg hathatósabban a talmudi elv : «Isten a szívet kívánja» (Chaggiga 15a). A középkorban a Kabbala (l. o.) misztikus tanainak követői a chásszidok (l. o.) az ő messiásaikat követték, kik csaknem valamennyien valamelyes könnyítést hirdettek a törvény igáján. Egyesek ezek között abbahagyták az imádságot, tultették magukat az étkezési törvényeken; a leghirhedtebb köztük Sabbatai Cevi, aki alig hagyott meg a zsidó rítusból valamit. A miszticizmus aranykönyve, a Zohár azt tanítja, hogy «a Halacha (rituális törvény) csak szolgálója a kabbalának.» A mai chásszidizmus megalapítója, Best már panteisztikus ihletet érzett mikor inkább szabad ég alatt adott áhítatának szabad folyást, «ahol minden fűszál dalt zeng Istennek». «A mennyben nincs sem tan, sem törvény, ott csak az ideák világa van, a bűnbánati érzelem hangjai, Istennek mindennapi hívó szavai a Hórebről). A chásszidizmus stílusa az ő rajongásának megfelelően, dagályos. A chásszidizmus lealkonyodtával e túlzások és megtévelyedósek nem tartották magukat, de nem tűntek el pozitív alkotásainak nyomai. Egyes imák (pl. a szombatot köszöntő Lechódódi ének, a jóm kippur kótón, a papi áldáshoz fűződő misztikus könyörgés) máig is alkatrészei imakönyvünknek. Egyes szokásokban él a chásszideus mozgalom nyoma. (így pl. a halotti ruha felöltése a peszach esti asztali szertartásnál.Imafordítás hiányát a XVIII. sz.-ig nem érezték, mivel a nőkre, kik a hébert nem értették, kevésbbó rendezkedett be a zsinagóga. Az első fordítások készítése a reformmozgalomnak érdeme, mely a héberül nem értő férfiak és nőkre is tekintettel volt. A magyar imakönyvfordítások terén első a Rosenthal-féle (Pozsony 1839), melyet második kiadásban (Pozsony, 1841) Bloch (későbbi Ballagi) Mór dolgozott át. E könyv előszavában a fordítás igazolását a következő szavakban találjuk: «Ha már azon homályos időkben a vallásszeretet képes volt a köznépben a nyelvhez való ragaszkodást gerjeszteni, minél inkább nálunk zsidóknál. . : Istenünkhöz való mintegy barátságos ömledezésünk . . . azon könyörgósek, melyek elérzékenyítő jajszavaiban húsz száz évi irtóztató szenvedéseink tükrözve vannak, melyek már gagyogó kisdedre szívemelő egyszerűségüknél fogva oly mélyen hatnak . .. És ha vannak is olyanok, hol Palesztinába való költözésünkről van szó, csak úgy tartatnak fenn, mint azon gyászidö szomorú emlékei».Ez a kiadás hivatkozik az első kiadást elismeréssel illető bírálatokra Schedel (Toldi) Ferenc, Vajda Péter, Orosz József, Kovacsóczy Mihály tollából. Jelenleg sajtó alatt van az Orsz. Izr. Tanítóegyesületnek teljesen új fordításos és liturgiái útmutatásokkal ellátott Imakönyve. A Mendelssohn felléptét követő reformmozgalom az imakönyvben is lényeges változtatásokat idézett elő. Főbb elvei voltak : az áldozatokra vonatkozó elavult, a Cionra vonatkozó, a nemzeti érzéssel ellenkezőnek tetsző imák kiküszöbölése, azonkívül a sok ismétlés elkerülése, a legtöbb «piut»-nak, mint ke!etiesen bőbeszédü és rímekben tobzódó, amúgyis későbbi eredetű s már a régi tekintélyek (lbn Ezra, Majmuni) által kárhoztatott részek mellőzése és végül egyes imáknak nemzeti nyelven való elmondása és új nemzeti nyelven szerzett énekek beiktatása. Az istentiszteletnek külső részében is rendszeresítettek változtatást, melyeken a hagyományféltők tábora rnegbotránkozott, mivel az istentiszteletnek tisztán vallásos jellegét idegen szempontoknak, főkép esztétikai igényeknek szolgáltatták ki. Ilyen volt az ének szabályozására szolgáló orgonajáték és a papi és előimádkozói ornátus behozatala. Az orgonajáték nemcsak a szombati munkaszünet szigorán ütött rést, de bizonyára mélyebb okot adott az idegenkedésre az imádságnak mintegy gépre való bízása, ami a személyes spontán érzület szabadabb kifejezésének gátat vetett és a vallásos eszmét a művészeti meggondolás körébe vonta. Az ornátus keresztény papi viselet behozatala más vallás előtt való meghajolást jelentett a konzervativek szemében és azonkívül a tanító-rabbinak kizárólagos papi tekintélyt adott, ami a hagyományos gondolkodással nem fért össze. (L. még Tiszteletnyilvánítás imánál.) Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 2992 .cimszó a lexikon 537 . s köv. oldalán.