12626.htm CIMSZO: Kiűzetés SZOCIKK: Kiűzetés. 1360 körül Nagy Lajos rendeletére kiűzték a zsidókat Magyarországból. Addig a kamara szolgái voltak (l. Kamaraszolgák) és a király a rendelet kibocsátása előtt a királyi főhatalmon kívül helyezte őket. Egykorú tudósítás feljegyzi, hogy a királyt katolikus buzgalma ragadtatta erre a lépésre, mert a zsidókkal szemben térítési kísérletezése kudarcot vallott. Mindez ideig a magyarság egyszer sem lépett fel ellenségesen a zsidókkal szemben. Száz évvel később a Mátyás király udvarában élt Bonfinius azt közli, hogy Lajos előbb békés úton akarta megtéríteni a zsidókat, megkeresztelkedésük esetére a keresztény magyarok minden jogát és szabadságát ígérte nekik, valamint a teljes adómentességet. Ez kitűnik Küküllei János fő esperesnek, Lajos titkárának a tudósításából is, aki a kiűzetés okát ugyancsak egyedül a zsidók hithűségének tulajdonítja. Az akkori jognézet szerint nem volt törvényellenes cselekedet a zsidók kiűzetése, nemcsak azért, mert a korszellemmel nagyon is összefért, hogy az igazságosság ne terjedjen ki a zsidókra, hanem azért is, mert a zsidókkal, mint a kamara szolgáival kénye-kedve szerint bánhatott a király és országos törvény nélkül királyi rendelettel eljárhatott velük szemben. Lajos a zsidók elvonulását mindenben biztosította, ami a külföldi kiűzetésekkel szemben már jelentős engedmény volt. Minden ingatlan vagyonukat magukkal vihették és készpénzköveteléseik jogát is elismerte a király, csak némely helyen, mint Sopronban, engedte el a polgároknak a kamatok megfizetését. A törvényhatóságok a már kivándorolt zsidók utólagos követeléseinek behajtásában is segédkeztek. Sokáig húzódó per támadt a Pozsonyból Hamburgba telepedett zsidók és Pozsony városa között, mert ez 118 fonttal tartozott a zsidóknak. Nagy huzavona után 1368. a város eleget tett fizetési kötelezettségeinek. (V. ö. Magyar Zsidók Oklevéltára 76 1.) Az ingatlanokat a kitűzött határnapig is értékesíthették a zsidók a kiűzetés elrendelésekor, de a visszamaradt ingatlanokat Lajos a kincstár részére lefoglalta és azokat a városok, egyházak és főpapok, valamint kegyencei között felosztotta. A száműzött zsidók legnagyobb része Ausztriába, Cseh-Morvaországba, a pozsonyiak egyrészt Hamburgba költözködtek, a soproniak Bécsújhelyen telepedtek meg. Az északi és északkeleti részekről Lengyelországba vándoroltak, ahol akkor igen szívesen fogadták őket. Nagy Lajos 1370. Lengyelország királya lett és 1382. ott is elrendelte a zsidók kiűzetését, de a rendeletet még sem hajtotta végre. Ekkor még számos magyar zsidó élt Lengyelországban, mert javarészük ott végleg megtelepedett. A zsidók Magyarországból való számkivetése mindössze négy esztendeig tartott 1360—64, mert Lajos már 1365 előtt megengedte, hogy visszatérjenek. Valószínűleg a gazdasági élet súlyosan megérezte a zsidók hiányát, akik száműzetésük előtt, mint a pénzforgalom közvetítői, jelentős szerepet vittek. Az Ausztriába vándorolt zsidók, ott is ezt a szerepet töltötték be. A számkivetés, noha rövid ideig tartott, messzeható következményekkel járt a magyar zsidók történetében. Nem tértek mindnyájan viasza, úgy, hogy számuk érezhetően megfogyatkozott. Lengyelországban maradt a legnagyobb részük, de sokan maradtak Ausztriában is és Bécsben meg Bécsújhelyen éltek tömegesebben. Ezek az elszármazott magyar zsidók összeköttetéseiket megtartották Magyarországgal. A visszatért zsidók régi utcáikban telepedtek meg újra, de most már közöttük laktak fő nemesek is, akik a királytól kapták a régi zsidó házakat és ugyancsak megmaradtak így a zsidóutcákban a főpapok is. Sok peres ügy származott a házak visszaszerzése miatt és mert különben is szervezetlenül állottak visszatértük után a zsidók. Lajos egy főhivatalnokot rendelt ki a számukra, hogy az újjászervezés zavarainak elejét vegye. Lajos nevezte ki erre a tisztségre az első országos zsidóbírót (l. Zsidóbíró). A zsidógyűlölet ekkor már befészkelte magát mindenüvé és a magyar zsidóság számára egy egészen új korszak nyílott meg, amely a megalázó törvények egész sorát jelentette a zsidóságnak és elfogadottá tette azt a középkori felfogást, hogy a zsidóknak nincsenek jogaik, hanem csak kötelességeik vannak. (V. ö. Kohn, A zsidók története Magyarországon.) Országos jellegű csak az itt említett K. volt, de egyes városok zsidói később is megszenvedték a helyenkénti száműzetéseket (l. Buda, Pozsony, Sopron, Kismarton, Tatai kiűzetés). Tatáról 1490. űzték ki a zsidókat, a mohácsi vész után pedig az ország legtöbb városából (l. Székesfehérvári törvényhozás) A török hódoltság idején, I. Ferdinánd, Rudolf és III. Ferdinánd uralkodása alatt a zsidók helyzete egyre rosszabbodott, III. Ferdinánd már teljesen jognélkülinek tekintette a zsidóságot, (l. Jogfosztottság.) a törökök kiűzetése után pedig I. Lipót, kinek Kollonics esztergomi érsek volt a főtanácsadója, mikor katolikussá akarta tenni az egész országot, a zsidókat kiűzte a királyi városokból, 1693. pedig elrendelte, hogy a bányavárosok kerületében csak hét mértföldnyi távolságon telepedhettek le és csupán csak pénzügyletekkel foglalkozhattak,Kollonicsnak az a terve, hogy a legszigorúbb megszorításokkal kényszerítsék a zsidóságot arra, hogy önként távozzék az országból, nem sikerült, csak a királyi városokból voltak kénytelenek elmenni, de megmaradhattak a zsidók szolgálataira szoruló földesurak birtokain. (V. ö. Venetianer, «A magyar zsidóság története».). Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 2626 .cimszó a lexikon 486 . oldalán van.