12554.htm       CIMSZO:        Kereszténység és zsidóság viszonya     SZOCIKK:     Kereszténység és zsidóság viszonya. A Jézus messiási voltán alapuló keresztény hit, amely szerint éppen Izrael prófétáinak jövendölései valósultak meg, azt vallja, hogy az Új- Testamentum a zsidóság Bibliájának magasabb interpretációja. Azt is, hogy Jézus Isten fia, és az ember bűnbeesése után az emberiség egyedüli megváltója. A benne való hit nélkül nincsen üdvözülés. Eme hit szerint a kereszténység egyszersmind a civilizáció csúcspontját is jelenti, melyet ennél fogva a vezető hatalom megillet. A Talmud, mint a kereszténység keletkezése korának legfőbb és legszámottevőbb forrása, nem említi a keresztény szót, hanem minim-et említ, azt a fogalmat, amelyet a gnosztikus szektákra használ. Minthogy Jézus fellépése saját korában Palesztinában nem váltott ki jelentékeny szellemi vagy népmozgalmat s csupán az északi részen, Galileában volt visszhangja, továbbá, minthogy a Jézus fellépése előtti évtizedekben igen nagyszámú messiáshírben álló, többnyire esszénus szent lépett fel, a Talmud ezen messiási hírben állók egyikét látta ő benne is s nincs rá semmiféle egykorú adat, hogy működése akár szociális, akár vallási szempontból nagyobb hatást gyakorolt volna kora zsidóságára. A legrégibb Talmud-szövegek Jézust valószínűen összetévesztik a halála után 44-ben azonos módon a római bíráskodás részéről elítélt Theudasszal, akit Lyddában vontak per alá s akit a Talmud Ben-Stada néven említ. Josephus szerint Pilátus római prokurátor ítélte őt halálra, amely a római büntetőjog szerint, főképpen a provinciákban az államellenes cselekményekre alkalmazott keresztrefeszítésben állott. A zsidó államban bármikor előfordult halálbüntetési nemek között a keresztrefeszítés sehol sem található s az ott teljesen idegen volt, de a római uralom alatt már ismerték. A fenyítő jogtól megfosztott Szanhedrin egyáltalán nem  hozhatott halálos ítéletet, keresztrefeszítésre még kevésbé ítélhetett el valakit, mert ezzel nemcsak Róma szuverenitását sértette volna meg, de magát a zsidó törvényt is, amely nem ismert ilyen büntetést. A középkori vádaskodásokon kívül nincs is olyan álláspont, amely kétségbe  vonná, hogy Jézus elítélése a római   prokurátor lelkiismeretlenségének műve volt. Ezt ma már a római katolikus egyház hivatalosnak nevezhető álláspontja is leszögezi. (V. ö. Catholic Encyclopedia VIII. kötetét, J. Farnley bíbornok imprimatúrájával.) A keresztfa, melyet az elítélt maga tartozott vinni, ember nagyságú volt s X-alakú a legtöbb esetben. Az ítéletet a nyilvános megcsapás előzte meg, azután következett a keresztfához való kötés kötéllel. Az áldozat szómjúhozva és éhezve egy, de néha három napig is agonizált s a csontok beütése kegynek számított, mert megrövidítette az agóniát. Ily kegyetlen halál büntetésnemet a rómaiak alkalmaztak a zsidókra és így múlt ki pl. már Jézus előtt 40 körül a galileai Juda is, akit szintén a rómaiak ítélték el. A Máté evangéliumban leírt keresztrefeszítés egyezik a római szokással, de kísérő körülményei visszatükröztetik a zsidók karakterét, azaz részvétét is. Ugyanis Máté 27. 34 és 48, valamint János evang. 19.29. és 13. 2 leírják, hogy a zsidók a kereszten szenvedő Jézusnak italt nyújtottak. Ez az ital a Talmud Szanhedrin traktátusának 43.-a szerint mirha és ecet keveréke volt, mely a szenvedőt kábulttá,  öntudatlanná tette s erős mámort okozott. Az ítélet végrehajtási napja az összes azt említő Evangéliumok szerint ünnep előnapja volt, a zsidótörvények szerint tehát ítélet végrehajtás e napon semmi körülmény közt sem volt foganatosítható. Az ítélet és végrehajtása merőben a római önkény aktusa volt. Jézusnak messiási híre volt, sokan a zsidók királyának (INRI) nevezték, ez pedig a prokurátor szemében egyenlő  volt a rebellióval s a crimen laesaevel, amelyet több forrás, így az Apostolok cselekedetei, Josephus, Suetonius és Tacitus szerint minden esetben keresztrefeszítéssel büntetett a római hatalom. Jézus az Evangéliumok  megegyező állításai szerint nem tartotta magát sem királynak, sem Messiásnak, hanem egyszerű prófétának, amilyen Judaeában az ő ifjúsága idején is volt több az aszkétaéletű esszénusok közt; mesterének és eszményképének pedig a kohanita Jánost, szűkebb hazájának, Galileának esszénus szentjét tartotta, aki a mozgalmas korban, félrevonulva, a Messiás eljövetelét jósolta s az emberek tisztulása céljából a Jordán vizében való fürdést (megkeresztelés) írta elő.       Ebben az Evangéliumok megegyeznek (Máté, Márk, Lukács, János és az Apostolok cselekedetei) s így nem kétséges, hogy Keresztelő János az esszénus próféta adta a legfőbb impulzust Jézusnak s híveinek, akiket ugyancsak az Apostolok cselekedetei szerint (8. 25, . 3—4) János tanítványainak hívtak. János életében Jézus még nem volt próféta s csupán, amikor a teljesen elrómaiasodott galileai tetrarcha, Herodos Antipas Jánost esztelenül kivégeztette, akkor lépett fel Jézus mint próféta (Máté, Lukács, János és Josephus több helye). Tanítása a zsidó prófétákéval megegyezett s ő nem is kívánt több lenni, mint a Szentírás végrehajtója. Működésének magasztos vonása, hogy a kitaszítottakkal, a tudatlanokkal, a szegényekkel, a   bűnösökkel,  a leprásokkal tudott együtt érezni s őnekik prédikált. Ezáltal szerezte híveit az egyszerű emberek körében. Ezek látták benne a Megváltót. Erkölcsi tanításai s mondásai mind szószerinti idézetek és összefoglalások az előző korokban megvolt zsidó imádságos formulákból s főkép az előtte hetven évvel élt Hillel magasztos erkölcsi tanításaiból (l. Ethika). Soha egy percig, még a keresztfán sem maradt el Jézus a zsidóságtól és sohasem tagadta meg sem faját, sem tiszta zsidó vallását, erkölcstanát:   «Ne gondoljátok, hogy elpusztítani jöttem a Törvényt és a prófétákat, nem rombolni, hanem teljesíteni jöttem» (Máté 5. 17). Nem is ő, hanem a tarsosi Saul, gör. Pál csinálta meg az elkülönülést és elszakadást, mert ő vetette el nyíltan a Törvényt s hirdette világszerte Jézus istenségét. Agitációja az egész művelt, görög-római világra kiterjedt s leginkább a zsinagógákban prédikált, de azok vezetőivel vallásellenes tanításai miatt állandóan ellentétben volt. Látszólagos liberalizmusa, mely a térítésnél határt nem ismert,  valóban ellentétbe hozta a zsidó vallással, mert Pálnál Isten háttérbe szorul s tanításában  nem  az igazságos Isten, az emberek atyja, a központ, hanem Jézus. A kereszténységet még sokáig a zsidóság egy részének tekintette s e kor Krisztus követői is annak tekintették magukat. Az első püspökök még circumcizált zsidók voltak, akik a zsidó vezető férfiakkal még meghitt viszonyt tartottak, míg  a  pogányokkal kevésbé.   Szertartásilag se különültek el eleinte s a jeruzsálemi Templomot központnak tekintették, magukat pedig Kehila Kedósónak (szent község) nevezték. Döntő fordulat volt a  jeruzsálemi Templom elpusztítása s a zsidóságnak ezután következő nemzeti és szellemi organizációja, a Hadrián alatti (II. sz. eleje) Bar-Kochba felkelés. Ekkor már a keresztények a rómaiak pártján vannak, sőt azok oldalán vesznek részt és Róma felé gravitálnak. A III. sz.-ban azután Constantinus császár betetőzte azt, amit Pál kezdett s így az egész világ ellensége lett annak a népnek és hitvallások, melyben Jézus élt és meghalt. A niceai zsinat (325) különíti el hivatalosan is a zsinagógát és keresztény templomot. Egyébként a zsidóság is, ahol nem rómaiasodott el teljesen, szintén törekedett a szeparációra, hogy megőrizhesse vallását. (A kereszténytől különálló zsidó katakombák Rómában bizonyítják ezt.) Ennek nagyfontosságú spirituális okai voltak, így elsősorban a szentháromságdogma és az abból következő tanok,továbbá a kettős morál, mely egyrészt világmegvető és földöntúli papi, szerzetes és aszkéta vallási morál volt,  másrészt a laikusok morálja, mely sok mindent megengedett, amit a zsidóság elvetett. Így a nő a családon belüli egyszerű, de megbecsült háziasszonyi tisztéből a társadalom központjába került s különös hódolat tárgya lett. Ezt, de főképp a  trinitariánizmust a  zsidóság elvetette már akkor, amikor Pál ezzel járta be a világot. (Később a niceai zsinat dogmává emelte a trinitariánizmust). A zsidóság rendkívül magas színvonalon álló vezetői a monoteizmust féltették e tantól, amelyben Assyria s Egyiptom hasonló képzeteit látták, aminthogy a tudomány (pl. Zimmern) ezt be is igazolta napjainkban. E tekintetben tehát a zsidóság semmiféle engedményt nem tett a legrégibb időtől máig, ellentétben míg a kereszténység tudósaival, akik Augustinustól Hegelen át D. Straussig igyekeztek azt koronként interpretálni. További nagy kölcsönös eltávolodási ok volt a szentek tisztelete és a képimádás, továbbá az istenanya hit, amelyeket a zsidóság már kezdetben a legteljesebben elutasított. Nem lehet tagadni, hogy a közép- és újkor folyamán, amikor a zsidók jogfosztottan, de vallásukhoz és erkölcs-tanukhoz imponáló szigorral és  halálmegvető elszánt hősiességgel ragaszkodtak, a szobor- és képimádás, maga a feszület is, de nem Jézus személye bizonyos averziót váltott ki azokból, akiket annak ártatlan megszemélyesítője nevében vittek a máglyára.  Az egyházatyáktól és skolasztikusoktól rendszerré kidolgozott kereszténység tanítása csupán mélyítette az ellentétet, mert a zsidóság szempontjából nézve az új vallás a következő képet mutatta: a kereszténység egész tanítása, Jézus eljövetele és küldetése az ember bűnbeesésére van alapítva, mert Pál apostol Ádám bűnbeesésében, a  Sátánnal, mint a halál urával való harcban látja az emberi történés kulcsát s ez háttere az inkarnációnak és a keresztrefeszítésnek is. Pálnál Jézus-missziója s közvetítőszerepe egyenesen a Sátán hatalmától és a haláltól való megszabadulásban nyilvánul. Pál megveti a Törvényt s a Jézusban való hitet hangsúlyozza erősen (Rómaiak 3. 28, 10.4; Gál. 3. 7; 1. Korinth 1. 18—31); aminek következményei az ókornál hasonlíthatatlanul műveletlenebb középkorban végzetessé  váltak, amennyiben annak nyomán szorította ki az észt és  gondolatszabadságot  a puszta hit. Ettől a felfogástól csupán egy lépés volt a «credo quia absurdum», helyesebben «credibile quia  impetum, certum est quia impossibile est» elve Tertullian egyházatyánál (De carne Christi 5.) (hihető, mert esztelen; biztos, mert lehetetlen); ez Márk evangéliumának egy valószínűen későbbi betoldásából származik : Vak hit annyi, mint a lehetetlent lehetségessé tenni (9.  23). Az ezekben való hiedelem  a természet  törvényeinek és általában a tanításnak, főleg azonban a gondolkodás szabadságának elvetését vonták maguk után.  Ennek nevében tették lehetetlenné a kutatást,   vitték   máglyára  a  kéziratok  tömegeit, melyek különösen a zsidóságot érintették a legközelebbről, mert nekik a Törvény tanítását, értelmezését, kutatását oly módon, hogy az minden tudományágat felöleljen, nemcsak maga a Törvény (Deuter. 6.7,11.19), hanem a Talmud és az évezredes tradíció írta elő, még pedig olyan fogalmazásban, hogy ahhoz képest minden más foglalkozás csupán kenyérkereset, de főfoglalkozás zsidó szempont szerint csupán maga a mellékcél nélkül való tanulás és tanítás. Ezzel szemben a középkor aránytalanul felvilágosodott zsidósága, főképp a román államok területén, csupán azt érezhette, amit a körülmények és a keresztény egyház gyakorlata nyilvánvalóvá tett, hogy a tudás és hit összeegyeztethetetlen. Ezek miatt nemcsak a zsidóság részéről alakult ki bizonyos ellentét, melynek bőséges irodalmi nyomai vannak (l. alább), hanem magán a kereszténységen belül is voltak szakadások, így a korántsem lekicsinyelhető képromboló mozgalom Bizáncban, majd a folytonosan jelentkező reformációs mozgalmak, melyek a XIV. sz.-tól kezdve nem szűntek meg s amelyek a primitiva ecclesia-ra, az eredeti egyház formájára akartak visszatérni s amelyek a reformációban, annak számos szektaalakulásában, jutottak kivitelre. A zsidóság számára ez feltétlenül óriási méretű eredmény volt, mert a lelki bilincseket vette ez le róla s minthogy a protestantizmussal mindenütt   parallel  járt  a Biblia és a zsidó iratok eredeti nyelven való tanulmányozása, nem fenyegette többé az a szörnyű veszély, amely legközelebbről érintette: a héber iratoknak, főképp a Talmudnak, a Kommentátorok iratainak tömeges máglyára vitele. A lelki bilincsek alól való felszabadulás vágya a K.-ban annál kevésbé hagyható figyelmen kívül, mert ez a bilincs tizennyolc évszázad alatt legsúlyosabban érintette a zsidóságot is, mely a szellemi haladásban való hitet őseitől örökölte, s azt soha fel nem adta a legsötétebb középkorban sem. Ez volt az oka annak, hogy a zsidóság nagyobb része a gettók kapuinak leomlásakor a liberalizmus világnézetének és politikai szervezeteinek szolgálatába állott, mert ez a liberalizmus mindenkor az övé, azé a népé volt, mely a kinyilatkoztatás magasztos hitét, a megértő, általános emberszeretetet, a törvényes munkaszünetet s a kötelező istenfélelem mellett az általános és mindenkire kivétel nélkül kiterjedő polgári szabadságot először iktatta  törvénybe,  még mielőtt államterületét vagy államformáját megalkotta volna. A közép- és újkor tudatlanságából eredő intoleranciáját főképp a XIII.—XVIII. sz. végéig éreztette a gyakori és sokszor óriási méretű tisztán tudományos könyvek konfiskálásánál, számos esetben tömeges elégetésénél. Ezek közül a legnevezetesebbek: az 1233-iki Montpellierben, az 1234-iki Parisban,  ahol az egykorú forrás szerint 12,000 elkobzott Talmud- és más héber kéziratot égettek el, miután hosszú ideig társzekéren hordták; azokat össze.  1239-ben  és 1244.  u. o., minthogy Franciaország az időben a zsidó tudományosság legfőbb centruma volt, még nagyobb mennyiségben  égették  el   a héber   könyveket. 1299. és 1309. Barcelonában, Tarragonában és újból  Parisban,  mindig  keresztény   teológusok szakvéleménye alapján, voltak Talmudégetések ; nemkülönben 12l9.Toulouseban, 1220. Bourgesban, 1322. Rómában, 1409. Provenceban több helyt, 1497. Portugáliában, a XVI. sz. elején tömegesen Castiliában, 1509—10. Kölntől Mainzig 1553. Rómában és az egész Egyházi-Államban, továbbá Velencében, annak gyarmatain és Ferrarában, Padovában. 1554-ben a tiltott könyvek indexére teszik a Talmudot hivatalosan a tridenti zsinat határozatai értelmében. 1559-ben Milanóban Gonzalo de Cerdova 12,000-et éget el 1601. Rómában és számos olasz városban, 1560 Prágában, 1702. Fürthben a két utóbbi helyt a dominikánus és jezsuita szerzetesek buzgalma következtében, 1728. Anconában, 1781 — 1763, újból az Egyházi-Államban, ahol dominikánus szerzetesek hajtják végre a konfiskációt, 1757» Lengyelország egész területén, és másutt is és a rosszindulatú és céltalan zaklatásnak csak Napóleon vet véget. Mindezek kétségtelenül elhidegülést okoztak a világtól elzárt zsidóság körében a kereszténység iránt, mert sem a népnek, sem a világi uralomnak nem tulajdoníthatta azokat a gyötrelmeket, amelyeket egyházi intézkedések okoztak neki. Ugyanez észlelhető a másik két dolognál, mely a K.-nak megismerésénél nem kevésbé fontos: ú. m. a zsinati törvényhozásoknál és a zsidóság hite és faja ellen irányuló óriási és romboló hatású röpirat-irodalomnál, mely a legrégibb időtől tart és csupán a nyugati államokban szűnt meg. de Közép- és Kelet-európában éppen az utóbbi években megemelkedő számot mutat. Ami a zsinati törvényhozást illeti, annak általános jellemző vonásai vannak, melyeket meg lehet állapítani. Ilyen fő jellemző vonás, hogy a zsidóság és kereszténység közötti elkülönítést kötelezővé tette. Ennek okát a modern történelemtudomány két kiválósága, Georg Caro és Max Weber (utóbbi keresztény) tisztázták. Szerintük a szeparációt a rítus okozta. Az első századokban a későbbi román államok területén az együttélés és a harmónia teljes, Hispániában, Dél-Itáliában, Dél- és Közép-Franciaországban számos adat szerint kölcsönösen vendégeskednek, mezei népünnepélyeiket közösen ülik stb. A panasz akkor merül fel, amikor a zsidók rituális okok miatt a lakomákon nem esznek minden ételt s ez jut kifejezésre már a Diocletianus korabeli elvirai zsinaton, de főképp a III. és IV. sz.-i orleansi zsinatokon. Úgy ezek, mint a 17 toledói zsinat az első két évszázadban, valamint több franciaországi zsinat a zsidókra vonatkozóan főképp abban egyeznek intézkedéseikben, hogy ne élhessenek együtt keresztényekkel s hogy a mezei gazdálkodástól, a vegyes házasságoktól eltiltsák s a tilalmat a keresztényeknek is kötelezővé tegyék. Magyarországon ez utóbbi a 1092-iki zsinaton érvényesült, annak jeléül, hogy a kölcsönös együttélés itt is megvolt. Sokkal szigorúbbak voltak azonban Európa-szerte a későbbi zsinati határozmányok a XII. sz.-tól kezdve. Ezek a templomok építését és a kitért zsidók örökségfosztását tiltják el, míg a negyedik lateráni zsinat tette valódi páriákká a zsidókat, amennyiben egyházi tizedet, húsvéti külön fejadót és sárga foltot s külön lakóhelyet (l. Gettó) rendelt el számukra. Ezekhez járult később pl. az 1434-iki bázeli zsinat határozatai a zsidók törvény előtti tanúzási jogának elvétele, a kötelező keresztény templomi hitszónoklat meghallgatása saját templomaikban és ghettóikban. Mindezek és más súlyos intézkedések a zsinati törvényhozás következtében végig mennek egész Európán, bár nem egy pápa, így különben az igen vészt hozó időkben uralkodó IV. Ince, a középkor egyik legjelentékenyebb pápája, aki éppen túlbuzgalmáról nevezetes, a legmeghatóbb és szívhez szólóbb bullában (1247) figyelmeztette papságát Francia- és Németországban a zsidók ellenni vádak alaptalanságára és gonoszságára. Nem szólunk e helyt az inkvizíció borzalmairól, zsidó kiűzésekről, a kútmérgezésekről, vérvádakról (l. o.), melyek közül Magyarországon csupán utóbbi kettő kísértett, de pl. az egész inkvizíció az azzal járó judaizálási vád nyomtalanul múlt el Magyarországon, aminthogy a könyvégetés helyett is csak a Habsburgok által rendszeresített héber könyvcenzúra volt meg a XIX. század közepéig, míg más tekintetben csupán a szokásos jogfosztás volt meg nálunk a hosszú századokon át. A másik említett körülmény zsidók elleni vitairatok, valamint az ezekre zsidó részről adott válaszok, melyek szintén egyidősek a kereszténység és zsidóság elkülönülésével, s így a keresztény időszámítással is. Ezek a vitairatok már az első századokban elterjednek s minthogy az előzőkből többnyire merítettek a későbbiek, az egyszer lefektetett rágalmak minden későbbi korban is hitelre találtak. Ilyen fontos vitairatok alexandriai Clemens  Origenes legrégibb egyházatyák iratai, majd Claudius Apollinarius, Tertullian és Cyprian Aevertus Judaeos c. iratai, továbbá Eusebius, Chrysostomus János, Syrusés Epiphanius zsidóellenes röpiratai, valamennyi még az alexandriai korból. Európai talajon a magvető Isidorus, a híres sevillai püspök volt az V. sz.-ban, műve Contra Judaeos c. s igen nagy hatású volt a későbbiekre. Nagy fontosságúak a IX. sz. első felében élt Agobard lyonsi püspöknek és tanítványának, Amulonak valódi antiszemita iratai, előbbié De insolentia Judaeorum, utóbbié Contra Judaeos (Migne Patrologia Latina 104 és 106 k.) és a XII. sz.-ban Petrus Alphonsi, Marokkóból Castiliába átszármazott kitért zsidóé, aki eredeti nevén Moses Szefardi volt. A zsidók sem nézték tétlenül a folytonos támadásokat s bár az első századokból nem maradt fenn ellenirat, a Talmud és Midrások számos helye tanúskodik arról, hogy úgy a szó, mint írásbeli vita megvolt s ennek formáját, a dialógot megőrizték a későbbi korok is. Ilyennek tekinthető Juda Halévi Kuzarija és Joseph Kimchi Széfer Haberisze, melyek igen előkelő hangnemükkel s mély filozófiai tartalmukkal tűnnek ki (XII. sz.). A XIII. sz.-ban Raymund Martin spanyol szerzetes Pugio fidei és Capistrum Judaeorum c. röpiratai terjedtek el s közülük az első lett európai hírű. Ezt, valamint az ugyancsak XV. sz.-i Alfonso de Spina által írt hírhedt Fortalicium fideit, az összes későbbi szennyiratok és rágalmazások ősét a reformáció korában is sokszor kinyomtatták. Állításait nem kisebb ember cáfolta rögtön, mint R. Selomó ben Aderesz, a hírneves barcelonai rabbi. A XIV., XV. sz.-ban Alfonso de Valladolid, Astruch Raimuch és főleg Pablo de Santa Maria (eredetileg R. Selomo Halévi burgosi rabbi) püspök és kancellár és Geronimo de Santa Fé (Josua al-Lorqui) kitért zsidó egyházfiak ártottak sokat rágalmazó irataikkal, melyeknek azonban erélyes cáfolata nem maradt el. A zsidórészről adott válaszok közül legnevezetesebbek Chasdai Crescas toledói rabbié, akiben, mint vallásbölcsészben, Spinoza egyik elődjét látja a tudomány. Az ő Tradado c. műve 1396., a pogromok évében valódi hőstett volt. Egyidejűleg héberül is elterjedt. Ebben részletesen megcáfolja ellenségei rágalmait, de többet is ad ennél, mert részletesen bizonyítja a keresztény dogmák, a bűnbeesésnek, a szentháromságnak, az inkarnációnak, a transszubsztanciációnak és az istenanya-hitnek irracionalizmusát. Másik zsidó polemikus volt Simon ben Cemach Duran (XV. sz.), aki Ábót c. művében megismétli Jézus szavait: a Nem eltörölni jöttem a Törvényt, hanem megőrizni» s felsorolja az Új- Testamentum ellenmondásait. Joszéf Albo toledói rabbi, hírneves vallásbölcsész Ikarim c. művében foglal álláspontot a kereszténységgel szemben s ugyanazt fejti ki, amit Szaádjától kezdve Maimonidesen át Mendelssohnig valamennyi zsidó vallásbölcsész vallott, hogy csodák sohasem bizonyíthatják a. hit igazságát, mert minden hit önmagában és önmagáért van. A XVI.—XVIII. sz.-ban legnevezetesebbek Eliezer Askenázi, Jacob Emden, Lippmann és főképp Isaac Troki polemikus iratai. Josef Caro, a Sulchan-Áruch kodifikátora óva int attól, hogy a keresztény hit szimbólumaiban idolatriát lássanak. Askenázi törökországi szefárd rabbi Maászé ha-Sém c. művében figyelmeztet arra, hogy nem szabad korholni a kereszténységet, ha egyesek bántalmaznak bennünket, mert az ugyanolyan bűn, mintha testvérünket, vagy fiunkat megátkoznánk, mert valami rosszat cselekedtek. J. Emden altonal rabbi Róse Mate (Amsterdam 1758) c. művében úgy fogja fel a kereszténységet, mint a zsidóság egy hajtását, mely a pogányok közt missziót teljesített. Alapítója, Jézus, az erkölcsi törvényt a legmagasabban fogta fel s bár számos keresztény van, aki erkölcsi tisztaságával kitűnik, kívánja, hogy mindegyik Jézus tanításai értelmében éljen. Érdekes polemikus irat Isaac Troki lengyel rabbi Chizuk Emunó c. műve, melyet a legtöbb európai nyelvre, még spanyolra is lefordítottak. Ő a kereszténység messiási hitét cáfolja, bizonyítva, hogy abból soha semmi nem valósult meg s a Messiás országa sohasem létezett, mert az a teljes békét, az emberek közti harmóniát, szeretetet, kölcsönös bizalmat és a zavartalan boldogság országát, úgyszintén a gyűlölség, a babonák, gonoszságok és idolatria abbahagyását jelenti. Mindezekért az Egyház szerinte semmit sem tett, hanem ellenkezőleg növelte a zavart s a megoszlást hívőkre és hitetlenekre, a pokol és mennyország lakóira s az isteni kegy osztogatása mellett gyűlöletet hintett el. Ezekben csúcsosodik ki a zsidó felfogás azon része, melyet idegen hatástól mentesnek lehet tekinteni. A zsidó felfogás a középkorban már úgy látta a hivatalos kereszténységet, mint a földi józan élettől eltávolodott hitet, mely nem erősítette a családi élet és otthon szentségét, de éppoly kevéssé a munkának, az iparnak és kereskedelemnek tisztességét sem, sőt ezt megvetette, ellenben a férfias kitartás helyett csupán a feminin erényeket, a női kultuszt, a megalázkodást és az esztétikai hajlamokat fejlesztette s juttatta valóban magas színvonalra, míg ugyanakkor tűzzel akadályozta meg a szabad kutatás lehetőségét, elnyomta a gondolkodás szabadságát, az intellektus kialakulását lehetetlenné tette s a tudásban való hitet és az emberek szabadságra törekvését megakadályozta. Ezért volt az, hogy az öntudatra ébredt népek szabadságuk kivívásakor mindenütt félretolták az egyházi előítéleteket és megkötöttséget s megelégedtek Jézus tanításaival és az eredeti Biblia Egy- Isten hitével és erkölcstanával. A kultúra előhaladása hivatott a majd kétezer éves ellentétét hidalására; a kereszténység nem zárhatja el senki elől sem az élethez adott jogot és főleg nem zárhatja el azt szülője, a zsidóság elől. (L. még: Antiszemitizmus, Vérvád, Keresztelés, Jézus, Etika, Farizeusok, Esszénusok, Uzsora, Cenzúra, Inkvizíció. Irodalom. Taylor, Sayings of the Jewish Fathers (1901); Chwolson. Das letzte Passahmahl Christi (1892) ; Renan. Le Judaisme et le Christianisme (1883) ; u. a., L'Église Chrétienne (1879); u. a., Jézus élete; n. a., Saint-Paul; Krausz Sámuel, Das Leben Jesu nach jüdischen Quellen (1902) ; L. Phillippson, Haben die Juden Jesum gekreuzigt? (2. kiad. 1902) ; D. Strauss, Die christliche Glaubenslehre (I.—II. 1840-41); Berner, Judentum und Christentum (1891) ; Graetz, Gesch. der Juden II.-XI. ; A. Geiger, Das Judentum und seine Geschichte (1865) ; u. a.. Nachgelassene Schriften (I.—V.) ; Güdemann, Das Judentum {1902) ; Toy, Judaism and Christianity (1890) ; Harnack, Geschichte der Dogmen I.—V. ; Chwolson, Die Blutanklage und sonstige mittelalterliche Beschuldigungen (1901) ; Lecky, History of European Morals from Augustus to Charlemagne (I.—II. 1874) ; u. a., History of Rationalisme (I.—II.); Lea, History of the Inquisition in the Middle Ages (I.—III. 1888) : u. a., History of the Inquisition in Spain (I. —IV. 1906); L. Ziegler, Geschichte der christlichen Ethik (1886) ; Daw. Einhorn, Unterscheidungslehre zwischen Judentum und Christentum (1860—61); Abrahams, Jewish Life in the Middle-Ages (1903) ; Hefele, Konciliengeschichte (I —X. 1890—3) ; Caro, Wirtschaftsgeschichte der Juden I. (1908); Max Weber, Wirtschafts- u. Socialgeschichte (1924); Schechter, Studies in Judaism (1896); M. Joseph, Judaism as Creed and Life (1903); M. Friedländer, The Jewish Religion (1891) ; J. Ziegler, Religiöse Disputationen im Mittel alter (1894); I. Loeb, La Controverse réligion entre les Chrétiens et les Juives de la Moyen Ages (1888).                                                                                                                 Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 2554 .cimszó a lexikon 472 . s köv. oldalán.