12547.htm CIMSZO: Kereskedelem SZOCIKK: Kereskedelem. A K. történelme azon a területen, amely a későbbi Magyarország területét alkotta, még a római települések idejébe nyúlik vissza, amikor az római fennhatóság alatt állt Palesztina lakosai nagy számban követték a légiókat nemcsak mint harcosok, hanem, mint kereskedők és szállítók. Nyomát találni ennek Pannóniában és Dáciában is, bár Pannónia zsidó lakosságának létezését határozottan bizonyítani nem lehet és azt sem lehet kétségtelenül megállapítani, hogy ez a zsidóság a légiókkal együtt elhagyta-e az országot. Annyi azonban bizonyos, hogy a honfoglalást megelőző évtizedekben az ország különféle részein laktak zsidók, így a Szvatopluk birodalmához tartozó északnyugati részeken is. Közelfekvő feltevés, hogy ezek a zsidók K.-mel is foglalkoztak, erre vall legalább is Gyermek Lajosnak egy 899. kiadott rendelete, amely megköveteli, hogy a Németországba jövő «zsidóktól és egyéb kereskedőktől» a bajor határszélen vámot szedjenek. Szvatopluk nagy morva birodalmában lakó zsidók délről Stíriából, vagy nyugatról Németországból, főleg pedig Bajorországból vándoroltak ide és mint egykorú okmányokból kiderül, ez utóbbi országgal jelentős kereskedelmet folytattak. Egy 903 és 907 közt Raffelstettenben kelt vámszabályzat is a Morvaországgal folytatott K.-mel és az ezt közvetítő Dunahajózással foglalkozik és megállapítja a vámokat, melyeket azok tartoznak fizetni, akik hajón jönnek Morvaországból Bajorországba, vagy onnan a Dunán utaznak Morvaországba. A vámszabályzat utolsó pontja így végződik : «Zsidók és egyéb kereskedők bárhonnét jöjjenek ezen országból, vagy más országokból, rabszolgák és egyéb árucikkek után igazságos vámot fizessenek, amint az előbbi királyok idejében mindig szokásban volt.» Ezt az adatot kiegészítik és megerősítik azok a lengyel történelmi források is (Sternberg Herman, Versuch einer Gesch. d. Juden in Polen, Bécs 1860,1.11.1.), melyek szerint zsidó rabszolga kereskedők már a IX. sz.-ban eljártak Magyarországból Lengyelországba. Hasonló értelemben ír 973. arabnyelvű tudósításában a zsidó Ibrahim ibn Jakab, a kordovai kalifa Csehországban járt követe. Elmondja, hogy Magyarországból, ahogy az akkori arab és bizánci nyelvszokás szerint nevezték, «a turkok országából muzulmánok, zsidók és turkok (magyarok) Prágába jönnek árukkal és bizánci pénzneműekkel s ezekért rabszolgákat, hódbőröket és egyéb bőrneműeket visznek haza». (G. Jákob, Handelsartikel der Araber. Berlin 1891, 9. 1.; v. ö. Szabó Károly i. h. 135. 1. és Hunfalvy i. h. 216. 1.) A kazár zsidók a honfoglaló magyarokkal jöttek be és az ország meghódítása után is megmaradtak fegyvereseknek. A kereskedő zsidók az itt talált zsidó őslakók, illetve a bennszülött zsidók közül kerültek ki. A magyar zsidók történelmének első két százada olyan korszakot ölel fel, amikor a zsidók «a magyarok minden jogát, szabadságát élvezték s tőlük semmiben sem különböztek». (Kohn S., A zsidók története Magyarországon. Budapest 1884, 33.1.) Ez a megállapítás kétségessé teszi azt a feltevést, mintha kazár-zsidók lettek volna a későbbi idők kereskedői, mert a kereszténység terjedésekor a kazárok is elhagyták a zsidó hitet és azt az életmódot folytatták tovább is, mint a honfoglalók magyar leszármazottai. Azok, akik zsidóhiten maradtak meg, elvegyültek az egyébként nem keveredő bennszülött zsidók között, akik legnagyobbrészt K-mel foglalkoztak. A zsidók kereskedelmének kialakulására és arra, hogy a zsidók épp úgy, mint az izmaeliták az adás-vétel üzleti tevékenységét valósággal, mint számukra specializált foglalkozást űzték, legelsősorban az a körülmény volt hatással, amely az akkori korok állami és társadalmi berendezkedését jellemezte. Az államhatalom a honfoglalók kezében volt és a társadalmi berendezkedés az osztály-elhelyezkedést is abba az irányba alakította, amely a hatalmi érdekek gazdasági szempontjainak leginkább megfelelt. Az uralkodó osztályok így lettek a latifundiumok birtokosai, a leigázottakat azért vették rabszolgasorba, hogy legyen, aki a földjeiket megmívelje, a zsidókat pedig azért szorították a kalmárkodásra, mert kellettek olyanok is, akik a szükségletek kielégítéséről gondoskodtak. Az osztályuralom sosem látta szívesen azokat, akik osztálykereteiket túllépték és a földesurakká gazdagodott és átvedlett zsidókat mindig igyekeztek visszaszorítani arra a gazdasági bázisra, ahol néni jelentettek konkurenciát. A közhivatalokból is a hatalomféltés intrikái igyekeztek távol tartani a zsidókat és mindig a gazdasági kényszer, a létért való küzdelem sodorta a zsidót arra a megélhetési útra, amely még szabad volt és mely önként kínálta fel a lehetőségeket: az adásvételi, pénz-, hitel- és zálogüzletekre. A K. akkor kezdte meg tulajdonképpeni fejlődését, amikor a X. sz. vége felé már a magyarok rablókalandjai szűnőfélben voltak és a magyarországi zsidók kereskedelmi összeköttetésbe léptek a szomszéd országokkal és odautazásaikat rendszeresítették. A külföldi zsidó kereskedők azonban sokáig nem merészkedtek be az országba, épp úgy, mint a keresztény hittérítők, akik «majdnem egy századig még csak közeledni sem mertek a nálok oly kegyetlenség hírében álló magyarok határaihoz». (Horvát: A kereszténység első százada Magyarországon, 32. 1.) 1050 körül azonban már a tranzitó K. jelei mutatkoztak; bajor, főleg regensburgi zsidók, akik élénk kapcsolatot tartottak fenn Russziával, a későbbi Gácsországgal, árucikkeiket Magyarországon keresztül szállították haza teherszállító kocsikon. Karavánjaik Budát, vagy Esztergomot érintették, ahol a Dunán átkeltek. Az 1070 előtti időkben már gyakran keresik fel a magyar zsidók Németországot, különösen a rajnamelléki városokat. Ide rézműveket s aranyozott edényneműeket vittek piacra Magyarországból, visszatérésükkor pedig olyan árucikkeket hoztak be Magyarországba, ami iránt nagy kereslet mutatkozott. Ez időben a magyar-német zsidók kereskedelmi kapcsolata igen élénk lehetett és a kereskedők közül többen bejáratosak is voltak a királyi udvarhoz, ahol különféle kedvezményekben részesültek. Az egyik magyar királynő, valószínűleg Anasztázia, I. Endre felesége, aki 1063 körül az államügyekre erős befolyást gyakorolt, a kereskedők közül többeket bizalmas küldetésekre felhasznált és engedélyt adott arra, hogy a királyi pénzverőben a maguk számára bizonyos mennyiségű pénzt verhessenek, hogy értékesebbé tegyék nyers ezüstjüket. A zsidók kereskedelmét egy a kereszténység szempontjait követő rendelet igen hátrányosan befolyásolta. Ez a hetivásároknak vasárnapról, a tulajdonképpeni vásárnapról szombatra való áthelyezése volt. Állítólag ezt a rendeletet már a 997. meghalt Gejza fejedelem léptette életbe (Horvát: Az ipar s kereskedés története II 12. 1.) épp úgy, mint a legtöbb középkori keresztény állam, hogy a vasárnap megünneplését és az istentiszteletet semmi se zavarja. A rendelet valójában nem a zsidók ellen irányult, de hatásaiban csak a zsidók érdekeit érintette, mert nem csekély anyagi és erkölcsi hátrányokkal járt. A szombati hetivásárokról intézkedett I. Béla (1061—1063) és ez aztán a zsidóság amúgy is gyenge lábon álló vallásos életét még inkább megingatta, a szombatot nem tartották meg, mert a hetivásárokon kívül alig volt nagyobb forgalom és árucikkeiket csak ezen a napon értékesíthették. Az első olyan törvényes intézkedést, amely következményeivel a zsidóságot az adás-vevésre és a pénzkölcsönzésre utalta, Szt. László tette, aki 1092. a szabolcsi zsinaton határozatot hozatott, hogy a zsidók keresztény rabszolgákat nem tarthatnak. Mivel pogány rabszolgák ez időben már alig léteztek, a rendelet azt jelentette, hogy a zsidókat megfosztják azon munkaerőtől, amellyel a földjeiket megmívelhetik. Egyelőre hát bérbevettek rabszolgákat, de Kálmán király országlásának vége felé, az 1114. év elején tartott esztergomi zsinat a rabszolgák bérbentartását is megtiltotta és mivel most már a földmívelést lehetetlenné tették a zsidók számára — ily körülmények között hiába vásároltak birtokot — kénytelenek voltak a kisebb munkaerőt igénylő foglalkozási ágak felé terelődni, rákényszerültek az egyetlen kínálkozó keresetmódra, az adás-vevésre és pénzügyletekre. A zsidók társadalmi állása ezzel gyors hanyatlásnak is indult és a kalmárkodásra szorított zsidók a középkori megalázottság szánalmas állapotába jutottak. Az adás-vételt ekkor már királyi rendelet szabályozta; az 1101 és 1102. egybehívott országgyűlés szigorú rendeletet hozott, amely Kálmán király rendelete néven ismeretes. A negyedik pontja a rendeletnek így szól: Ha zsidó kereszténytől, vagy keresztény zsidótól valamit venni akar, alkalmas keresztény és zsidó tanuk előtt vegye meg az eladó árut; magát az árut s a tanuk neveit jegyeztesse fel írásban. Ezen az adó s a vevő pecsétjével ellátott írást magánál őrizze, hogyha e vételre nézve valamikor lopással vádoltatnék, a nála talált lopott jószág urát és a fennemlített tanukat előállíthassa és a vád alól felszabaduljon. A további három pont a kérdéssel kapcsolatos igazságszolgáltatással foglalkozik. Az 1222. II. Endre által kiadott aranybulla 24. cikkelye a zsidókat a közhivatali pályákról a szabad megélhetési lehetőségek felé szorította és az 1233. letett beregi eskü ugyancsak megerősítette azt a már többször megismételt határozatot, hogy zsidók és szaracénusok kamarai, pénz- vagy sóügyi, adószedői, vagy más közhivatalt továbbra sem viselhetnek. A rendelet következménye az lett, hogy Endre ugyan keresztényeket nevezett ki tisztviselőkké, de az általuk potom áron bérelt jövedelmeket most ők adták el a zsidóknak és izmaelitáknak, akik tisztviselőik, ügynökeik, vagy üzlettársaik gyanánt szerepeltek. IV. Béla 1251. kiadott zsidótörvénye érinti ismét főleg a zálogügyleteket igazságszolgáltatási vonatkozásokban. Fontos jelentőségű volt kereskedelmi szempontból a 12 pont, amely a szabad közlekedést biztosította a zsidók számára és az áruk után fizetendő vámpénz kérdésében a városi polgárokkal való egyenlő elbánást írja elő. A K. kialakulására nagy befolyással volt az első keresztes háború után (1274) a külföldi zsidók bevándorlása. Mivel ezek csak készpénzüket menthették át Magyarországra, rákényszerültek adásvételi és kölcsönügyletekre annál is inkább, mert a rabszolgák tartásának eltiltása visszariasztotta őket a földvásárlástól. A magyar-zsidók, akik ugyancsak ennek a rendeletnek a hatása következtében lassan-lassan kiszoríttattak a földmívelésből, a bevándorlottaktól eltanulták az üzleti élet különféle ágait és áttértek maguk is a K. re A középkorban Európa szerte elfogadott nézet is segítette ezt az átalakulási folyamatot, mert az egyház a legrégibb idők óta megtiltotta híveinek a kamatra kölcsönzést, de még a nyereséggel járó adás-vételt is. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy a középkori kereskedés majdnem kizárólag a zsidók kezére jutott. A keresztény polgárság a céhek alakulásakor kezdte meg terjeszkedését a K. terén. A minden idegen elemet kizáró és egyre erősbödő céhek versenytársat láttak a zsidókban és ez a körülmény végzetesen érlelte meg a közép, kor zsidógyűlöletét. A zsidók kiszorítása és letörése akkor kezdődött, amikor a céhek egész szervezkedése katolikus színezetet kapott és már ez a körülmény lehetetlenné tette a zsidók elhelyezkedését a céhek keretein belül. A kereskedők és iparosok testülete módját tudta ejteni annak, hogy a városi tanács az ő érdekeinek megfelelően hozza meg határozatát. Sopronban pl. már a XIV. sz.-ban olyan határozatot hoztak, amely megtiltja a zsidóknak a szabóipar űzését és hogy jobbminőségű posztóval és új ruhákkal kereskedjenek, aprójószágot, gabonát, lisztet vásároljanak a piacokon oly célból, hogy azt nyereséggel tovább adják. Az 1421. kiadott Budai Törvénykönyv már egészen súlyos korlátokat állít fel a zsidók kereskedelmi életében. E törvény szerint zsidók csak egyszer hetenként s csupán a zsidó-utcában árulhatták árucikkeiket, keresztények közé nem vihették elkobzás veszélye nélkül. Külföldi s általában nem budai magyar kereskedőnek, árui elkobzásának terhe alatt tilos volt velük bárminemű kereskedelmi összeköttetésbe lépni. Élénken megvilágítja a középkor kereskedelmi és pénzviszonyait Zsigmond királynak IV. Béla zsidótörvényét kiegészítő negyedik cikkelye. A zálogok utáni kamatfizetések és pénzkölcsönök kamatainak kérdését rendezi és kimondja, ha a kamatra vonatkozólag közelebbi megállapodás nem történt, akkor a keresztény minden száz dénár után heti két dénár kamatot tartozik fizetni a zsidónak. E királyi rendelet tehát a rendes heti kamatlábat két százalékban, vagyis az egy évre szóló rendes kamatlábat száz százalékban állapította meg. A K. szabadsága, amely a zsidók elnyomottságának következtében is sokat szenvedett, külön korlátozó törvényekkel is szemben találta magát. Még Mátyás király gazdaságpolitikája sem volt mentes a kor elfogultságaitól és erre legjellemzőbb az az 1486. kiadott rendelete, amellyel felhatalmazta Nagyszombat városát, hogy az ottani zsidókat a borkereskedéstől eltilthassa. A zsidókamatok fizetése alól a keresztény adósokat ő is épp úgy felmentette számos esetben, mint legtöbb elődje. Ilyen gazdasági körülmények között hihetetlen erőfeszítés kellett ahhoz, hogy a zsidók a K.-ben jelentős szerepre vergődhettek, mert hiszen az a zsidóság, amely azelőtt a külfölddel való kereskedelmet közvetítette, a nagykereskedelemből és a tisztességes kiskereskedelemből kiszorítva a kicsinyes csereberére és házalásra kényszerült. És hogy már nemcsak a mezőgazdaságból és közhivatalokból, hanem az iparból és K.-ből kiszorították, egyetlen megélhetési mód kínálkozott már csak számára, a pénzüzlet. Ez pedig akkoriban többnyire azonos volt az uzsorával (l. Uzsora). A K.-ben való helyzetük annyira ki volt téve mindenféle megszorításoknak, hogy 1614. pl. a soproni városi tanács a pékek kérésére még a kenyérrel való házalástól is eltiltotta a zsidókat. A városi tanács olykor kénytelen volt a céhek túlkapásai ellen is fellépni, így már 1606. hivatalos árszabályt állapított meg az iparcikkekre, « mivel a kézművesek a polgársággal túlfizettetik az árut». 1623-ban pedig a pozsonyi tanács állapította meg a marhahús árát és értesítette a mészáros céhet, hogy ha három nap alatt nem alkalmazkodik az ármegállapításhoz, megfosztják a kiváltságától. A XVI. és XVII. sz.-ban Erdélyben az országgyűlés gyakran foglalkozik a nagy drágaság okaival, kiviteli tilalmat állít fel, majd behozatali könnyítéseket tesz és foglalkozik a szabadkereskedelem kérdéseivel. Mivel a kereskedők nem biztosították a drágaság enyhülését, megszüntették a szabadkereskedelmet. A kereskedelmi verseny, amely érdekeinek védelmét abban látta, ha a zsidót kiszorítja a versenyből, fékezhetetlenségében oda jutott, hogy a maga által felidézett korlátok közé került és ezzel a K szabad fejlődése is megállott. A céhek katolikus jellege nemcsak a zsidó kereskedőket szorította ki a K. területéről. A másvallású polgárok is félszeg helyzetbe kerültek olyan rendeletek miatt, mint a kolozsvári mészáros céh 1422-iki rendszabálya, amely kimondja, hogy a céh az istentisztelet emelése végett alakult, s a székesegyház számára templomi zászlókat, gyertyákat és ékítményeket fog szolgáltatni. (Szádeczky, Iparfejlődés és a céhek története Magyarországon 1. 41.) A tagok kénytelenek voltak társaik temetésén részt venni, halotti misén megjelenni, a tagdíjat pedig sok helyen oltárgyertyákkal kellett megfizetni. Kolonics érsek az érdekek harcában érvényre juttatta azt az elvet, hogy «a céhek által is a katolikus vallást kell uralkodóvá tenni» (Szádeczky, 137. 1.). Ez aztán olyan következményekkel járt, hogy III. Károly 1729. elrendelte, hogy Selmecbányán, e túlnyomóan protestáns varosban, a céhbiztosok juttassák uralomra a katolikus vallást. Mária Terézia pedig 1754. már megköveteli a miskolci csizmadiáktól, hogy a parochiális templom oltárlámpáját a református és lutheránus céhtagok lássák el olajjal. A céhek azonban nemcsak a másvallásúak elnyomására törekedtek, de valósággal a magyarság üldözésére vitte őket az érdekharc. Már az 1729: X. t.-c. kénytelen volt emiatt a céheket kiváltságaik megvonásával megfenyegetni. Még a legújabb korban, 1826. is megtörtént az, hogy mikor egy magyar Kassán fűszerüzletet akart nyitni, letelepedési kérvényét avval utasították el, hogy «ha mind a hét millió magyar ide jönne, úgy hét millió koldus lenne itt; nincs ily üzletre szükség, van belőle elég». a dolgok még élénkebb megvilágításba a zsidó kereskedők helyzetét, mert hiszen ők voltak a legelnyomottabbak. E viszonyoknak az egész K. fejlődésére messze kiható következménye volt, amelynek visszamaradt kereteiből óriási erővel kellett kibontakozni az elkövetkező idők kereskedelmének, hogy felvehesse a versenyt a nyugat kereskedelmével. Egyelőre azonban még tartott a kíméletlen elnyomatás. A városokból kiszorították a zsidókat a falvakba és csak ideiglenes tartózkodással látogathatták a városokat. A bányavárosokat egyáltalában nem kereshették fel és 1582-től már fennállott az a rendelete a besztercebányai tanácsnak, hogy a város körzetében két mértföldnyi távolságban semmiféle kereskedő nem árulhat bort, marhát, vasat, gabonát. 1693-ban I. Lipót zsidókra vonatkozólag hét mértföldnyi távolságra terjesztette ki a tilalmat. A magyarországi ipar és K. történetének lapjai szomorú adatokat tartalmaznak az idegenből idetelepült városi elem szűkkeblűségéről, mellyel a zsidókat igyekeztek megélhetési lehetőségeiktől megfosztani. Főleg «Kassa, Debrecen, Pozsony, Győr és Pest kereskedelmi testületeinek mindig fájt a házalók és vásárosok keserű kenyere». (V. ö. Venetianer: «A magyar zsidóság története», Budapest 1922.). 1761-ben a pesti kereskedelmi testület azzal folyamodott Mária Teréziához, hogy szüntesse be a kicsinyben való árusítás engedélyezését török, görög, örmény, szerb és zsidók részére. 1796-ban pedig ugyancsak a pesti kereskedelmi polgári testület felségfolyamodványban kérte a házalók kitiltását. Csak II. József uralkodása alatt következett be a K. felszabadulása, mikor 1781, a zsidókat kiemelte a jognélküliség állapotából (l. Egyenjogúsító törekvés). «Hogy az ország nagyobb hasznára váljék, mint eddig volt korlátolt kereskedése és felvilágosodása miatt.» A zsidók előtt újra megnyíltak a városok kapui, kivévén a bányavárosokat és ezzel gyors lendületnek indult a magyar-zsidók kereskedelmi aktivitása. Egy 1803-iki lajstrom szerint már a következő nagykereskedők voltak Pesten: Bauer Sámuel lenáru, Beck Löbl vászon és kendő, Boskovitsch Hirsch lenáru, Brüll Ádám musselin, Goldberger Joél posztó, Kanitzer Dávid Lőbl norinbergi áru, Löwy Herman vászon, Offenheimer Izsák posztó, Pinkesz Elkán vászon és kendő, Sax Simon vászon és kendő, Selbe Abelles vászon nagykereskedők. II. József 1790. bekövetkezett halála után a zsidóság helyzetében ismét rosszabbodás állott be úgy, hogy a zsidók kérvényt nyújtottak be az országgyűléshez, amelyben a polgári jogaik megadását sürgették. Az országgyűlés azonban csak a II. József alatt fennállott jogállapotokat állította vissza és a bányavárosok hetivásárai továbbra is zárva maradtak előttük. Ez az állapot maradt fenn változatlanul egészen 1840-ig, ahogy azt az 1790: XXXVIII. t.-c. szabályozta (l. De judaeis). Bizonyos periódusokban azonban kedvező hangulat alakult ki a zsidók mellett, úgy hogy a pesti kereskedők köre attól tartva, hogy a zsidók kedvezményekhez jutnak és ez káros lehet a polgári kereskedőkre, 1829. medárdvásárra gyűlésbe hívta össze az ország összes kereskedőtestületeit. A gyűlésen memorandumot fogadtak el, amelyben elpanaszolják a zsidók nagymérvű szaporodását s kérik a házalás megszorítását és a birtokszerzési tilalom kimondását. Mivel azonban az emlékirat benyújtásának költségeihez szükséges 3000 pengő forintot előteremteni nem tudták, az akció megfeneklett. Csak az 1840. hozott törvény foglalkozott ismét a zsidók jogállapotával. A törvény megadta a szabad költözködési jogot, a bányavárosokban azonban még most sem telepedhettek meg. A kereskedelmet azonban szabadon űzhették a fennálló feltételek mellett épp úgy, mint a többi foglalkozási ágakat. Ezzel kezdődött meg a zsidók polgárosodásának korszaka és a gazdasági élet minden ágában megindult a zsidók építő munkája. Ekkor azonban felmerült az a vád, hogy a zsidók nem veszik ki részüket az ipari és nehéz kézimunkával űzött foglalkozásokból. A vád jogosulatlan volt, mert hiszen a céhek maguk tartották eddig távol a zsidókat, most azonban a zsidók mozgalmat indítottak abban az irányban, is, hogy az iparnál is és földmívelésnél is elhelyezkedést találjanak a zsidó munkaerők. Nagy változás állott be ekkor már a K. terén is. Vidéken ugyan még sikeresen akadályozták a zsidó kereskedők vállalkozásait a céhek szellemét követő kereskedelmi testületek, Pesten azonban szabadabb lehetőség nyílott a kereskedelmi tevékenységre. A városi tanács a törvényeknek közvetlenebb ellenőrzése alatt állt és így inkább érvényt lehetett szerezni a törvény által adott jogoknak, mint a távoli vidékeken. A negyvenes években már fennállott Pesten az «Izraelita kereskedők testülete». Keletkezéséről és működéséről keveset tudunk, biztos adatunk az, hogy az osztrák abszolutizmus 1851 febr. 6. beszüntette s tagjainak meghagyta, hogy vagy a polgári, vagy a nagykereskedők testületébe lépjenek be. A pesti polgári kereskedelmi testület alapszabálya azonban a tagfelvételt, illetve a kereskedés jogát nagykorúsághoz, szakképzettséghez, bizonyos alaptőkéhez és keresztény valláshoz kötötte. Még 1842. azok a kereskedők, akik szükségesnek tartották a zsidó kereskedőkkel való kapcsolatot, zsidó kereskedőkkel együttesen folyamodtak a nádorhoz egy királyi szabadalmazott nagykereskedők testülete alakításának engedélyezéséért, «mely az ország kereskedelmének akar Pesten központot létesíteni, minthogy a polgári kereskedők testülete csak helyi igényeket elégít ki s amelybe a tagok valláskülönbség nélkül vétetnek fel». Három évi halasztgatás után, mert a polgári kereskedők ellenezték a tanács jóváhagyását, 1845 nov. 20. hagyhatta csak jóvá I. Ferdinánd. A polgári kereskedelmi testület erőfeszítése ellenére is a negyvenes években már 120 nagykereskedő volt Pesten, akik közt a királyi szabadalmas izraelita nagykereskedők a következők voltak : Boskovitz Manó, Boskovitz József L., Breicach Ármin, Fleischl Dávid, Herzfelder Dávid, Kadisch Joachim, Kánicz Mózes Löbl, Kánitz Manó, Kern Salamon Enoch, Koppél Lipót M., Kunewalder Jónás, Kunewalder Fülöp, Lakenbacher Jakab, Löwy Ármin, Mandl Joáchim, Pollák Márk, Pontzen Lipót, Rosenfeld Móric L., Schulhof Ádám, Stern József és Wodianer Fülöp. E kor kereskedői már a korszerű gazdasági élet színvonalán mozognak és az ország közjólétének jelentős elősegítői. Mikor 1844 október 6. megalakult az Országos Ipar védegylet, amelynek tagjai kötelezték magukat arra, hogy a hazai ipar fellendítése érdekében hat évig minden szükségletüket magyar gyártmányokkal fogják kielégíteni, a zsidó kereskedők már számottevő szerephez jutottak. Az Iparvédegylet által létesített gyáralapító társaság melynek elnöke gróf Keglevich Gábor, alelnöke gróf Széchenyi István volt, a választmányába beválasztotta Fröhlich és Ullmann nagykereskedőket is, gróf Batthyány Lajos, gróf Dessewffy Emil, gróf Teleky László, Szentkirályi Móric és Kossuth Lajos mellé. Ugyanez évben megalakult a Magyar Kereskedelmi Társaság is, amelynek célja az Angliába való export volt. Elnöke gróf Batthyány Lajos volt és választmányában bent volt Kossuth és Szentkirályi és három pesti nagykereskedő. A Társaság azonban Szabó Pál igazgató elhibázott vezetése miatt működésének második esztendejében megbukott. A kereskedők szociális tevékenységét élénken demonstrálja az 1846. Kanitz Manó kezdeményezésére alakult Kereskedelmi nyugdíj és betegápolási egyesület, amely aztán megalapította a Ferenc József kereskedelmi kórház elődjét. Az egyesületet Kern Jakab szervezte át oly módon, hogy a kereskedelmi alkalmazottakat is kötetezték a belépésre. Ez az intézmény volt Magyarországon az első betegpénztár. Ez a korszak azonban csak nem hozta meg a K. számára a békés fejlődés lehetőségét, mert a kereskedelmi verseny újabb tápot adott az antiszemitizmus fellobbanására. Az antiszemita izgatásoknak pedig súlyos következményeit érezte meg ott a zsidó K., ahol a vandalizmus előtört a felizgatott tömegekből. Ilyen eset játszódott le pl. Pozsonyban 1848 márc.-ában, amikor 19. és 20. közti éjjelen a zsidókat megtámadták. «Pozsony iparosainak előítéletes alsóbb osztályai, melyek az ügyes izraeliták szaporodását és gyarapodását a városban már rég kancsal szemmel nézték, nem tűrhetvén, hogy azok e törvény által velők egyaránt jogosíttatnak, dühös csapatokban támadták meg a zsidók lakjait, vagyonukat szétrombolták, személyeiket vad bántalmakkal illették. Csak fegyveres erő fékezhette meg az előítélet és szennyes érdek szülte gyűlölet végső kitörését.» (V. ö. Horváth M.: «Huszonöt év Magyarország történetéből», II. köt. 615. 1.) Az egyenjogosító törekvések (l. o.) folytonos kedélyhullámzásban tartották az ország közvéleményét és ez a periódus nem múlhatott el visszahatás nélkül a K. fölött sem. A szabadságharc alatt a zsidók is együtt véreztek a nemzettel, ez az idő sem volt alkalmas a kereskedelmi élet kifejlődésére. A szabadságharc leveretése után is még mindig fennálltak bizonyos korlátozások és csak a 1860 jan. 13-án kiadott rendelet engedte meg a zsidóknak, hogy gyógyszerészséget űzhessenek, valamint italmérést, szeszégetést és malomipart. A bányavárosok is még elzárva állottak a zsidók előtt, míg végre a jan. 14-iki rendelet megszüntette a bányavárosokban való tartózkodás és letelepedés tilalmát. Most már csak az 1867-iki emancipáció (l. o.) hozott nagyobb és jelentőségteljesebb változást a zsidóság számára és ettől kezdve indult meg a magyarországi K. is a fejlődés felé. A gazdasági élet ugyan lassan kapott vérkeringésre; a magyarság még ebben a korszakban is húzódott a kereskedelmi pályáktól. Most már azonban a zsidók építőmunkáját mi sem gátolhatja és a hetvenes évek antiszemita izgatásait is (l. Antiszemitizmus) nagyobb rázkódtatások nélkül heverte ki. A zsidó K. ekkor már egyre nagyobb jelentőséget ért el az ország közgazdasági életében és az utolsó félszázad alatt Magyarország közgazdasági felépítését nagymértékben vitte előre. A világháború alatt óriási lendületre kapott a K. és a hadseregszállításokkal kapcsolatban az antiszemitizmus számos vádat igyekezett kovácsolni a zsidó K. ellen. Az anomáliák azonban, amelyekre hivatkoztak, épp úgy fennállottak azokban a háborút viselt országokban, ahol a zsidóság nem vett részt, vagy pedig csak kismértékben volt részese a hadseregszállításoknak. A K.-re azonban még súlyos megpróbáltatások vártak. Az 1919-iki proletárdiktatúra teljesen megbénította a gazdasági forgalmat és a kereskedelmet a centralizálási, szövetkezeti, áruelosztási alapon igyekezett berendezni. A nagy kereskedelmi vállalatok szocializálása, de legelsősorban a kapitalizmus teljes letörése megakadályozta a magántőkék vállalkozását és a kommün fennállása alatt a K.-ben, mint a gazdasági élet minden ágában teljes volt a stagnáció. Az elkövetkező esztendők is súlyos nehézségek elé állították a kereskedelmet és az ország gazdasági leromlását a K. szenvedte meg legelsősorban. A gazdasági viszonyok stabilizációjával azonban újra visszanyerte szilárd és fejlődésképes bázisát. Az Országos Statisztikai Hivatal 1910-iki évről kiadott hivatalos kimutatása szerint a K. terén 98,150 önálló kereskedő közül 59,832 volt zsidó, 37,312 tisztviselői összlétszámból 20,475 zsidó és 89,426 segédszemélyzeti összlétszámból 29,637 volt zsidó. Az 1920 évi statisztika szerint kereskedelemmel és hitellel foglalkozik Magyarországon összesen 175,348 (75,148 önálló, 47,608 tisztviselő, 52,592 egyéb személyzet), ebből a zsidó felekezethez tartozik 81,263, vagyis 45.1 % az összességhez viszonyítva. Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 2547 .cimszó a lexikon 466 . s köv. oldalán.