12341.htm CIMSZO: Jótékonyság SZOCIKK:
Jótékonyság. A J.-nak
és a J. organizációjának speciálisan zsidó eredete miatt a zsidóság életében
különös fontossága is van, mert a J. első organizált formái a mózesi könyvek
ethikáján nyugszanak s már a bibliai korban megvalósultak; minden későbbi kor
jótékonysági szervezete csupán annak továbbfejlesztése s így a speciálisan
zsidó J.-i szervezeteké is. A J. bibliai héber kifejezése a Cedókó, tehát
ugyanaz a szó, amely a bibliai nyelvben az igazságosságnak is egyedüli
kifejezése. Minden intézményes J. egyedüli kifejezése a héberben máig a
«Cedókó», míg a magánjótékonyságnak, a könyörületesség vagy a szeretet
gyakorlásának megjelölése már a Bibliában és a Talmudban (l. Simeon ha-Caddik)
a gemillusz cheszed. A régi zsidó ethikai felfogás szerint, mely a bibliai,
talmudi és az azutáni kiíróknak rabbinikus felfogására is változatlanul
vonatkozik, tehát magának a zsidó hitvallásnak sokat hangoztatott nézete
szerint a J. magában véve még nem érdem vagy épen erény, hanem csupán
kötelességteljesítés, mert általa csupán a «Cedókó»-nak, az igazságosságnak
teszünk eleget; igazságosságnak pedig azért nevezi a héber nyelv a J.-t, mert
Isten az Ő adományából megköveteli a szegénynek juttatandó részt, «mert a föld
az Enyém, ti pedig mindannyian vendégek vagytok rajta», ezért az özvegyek,
árvák, idegenek és a hit szolgálatának fizetség nélkül élő leviták és kohaniták
kapjanak abból. A legrégibb rabbinikus felfogás még azzal is magyarázza, hogy a
«Cedókó» egyaránt egyedüli kifejezése az igazságosságnak és a J.-nak a
Bibliában, mert a zsidó felfogás szerint a gyámoltalannak és nincstelennek joga
van segítést kérni szerencsésebb sorsú testvéreitől. Ezen erkölcsi felfogások
alapján van a zsidó J.-nak, mint kötelességteljesítésnek, egészen speciális
indító oka és szerepe az egész későbbi zsidó történet folyamán. A legfőbb
korban a zsidó nép egyedüli törvénykönyvnek, a Bibliának kimondott parancsai
alapján gyakorolta a J.-ot: «Adnod kell a szegénynek és szívednek nem szabad
bosszankodni, amikor adsz neki, s az Isten meg fog téged áldani minden
munkádban, mindenütt, ahova kezed teszed» (Deuter. 12. l0-11). A mózesi törvénykönyv a tulajdonjogot
nem terjesztette ki a földbirtok és a vetés szelére, sem az elszórt kalászokra,
sem az eltévedt nyájra, sem a hetedik év
(jóbel) termésére, mert «az idegené, az özvegyé, az árváé legyen az», mint a
szigorított formájú parancs («Én, az
Örökkévaló parancsolom» végzettel) számos helyen tanítja (Lev
19. 9. 10; 23. 22 ; 25. 23; Ex. 23.11; Deut 24. 19-21.) Ezenkívül ugyancsak a mózesi
törvények elrendelik a tized fizetését évenként az
idegeneknek, özvegyeknek,
árváknak és fizetéstelen papságnak, tehát már a nomád-pásztor korban a
jövedelmet, mint «Isten adományát» fogta fel a zsidóság s ennélfogva azt
mindenben meg kellett osztani a szegényekkel. A szegényt a Biblia az «Én
népemnek» nevezi s ugyancsak Istent tekinti az «árvák atyjá»-nak és az
«özvegyek bírájá»-nak. A szigorú J.-parancsokon kívül a Biblia még számos
helyen figyelembe ajánlja az irgalmasság gyakorlását: «Ha testvéred
elszegényedik, segítened kell rajta, hogy ő is élhessen veled» (Levit. 25. 35);
«Húsodból való» és «ha látod őt meztelen, fel kell ruháznod, ha éhes, kenyeret
kell adnod neki, ha kitaszított, hajlékot kell nyújtanod» (Jesája); «Áldott
legyen, aki a szegényről gondoskodik, az Úr fogja őt megszabadítani» (Zsolt.
112.); «aki szánakozik a szegényen, Istennek ad kölcsön» (Zsolt. 19.), mert «ő
szereti az idegent, atyja az atyátlannak, bírája az özvegynek» (Deut. 10.18.,
Zsolt. 118) stb. Hogy a J. kötelességgyakorlás, melyet mindenkitől elvár a vallás
mindenkivel szemben, aki nélkülöz, az is kitűnik a Bibliából (Deut. 23. 5 ;
Kir. I. 20. 31., Ámosz 1. 11), azonkívül Philonak a «J.»-ról szóló műve is
visszatükrözteti ezt (17—18. §). A zsidóság már ősatyját Ábrahámot is a
jótékonyság és irgalmasság megtestesülésének látta, ellentétben minden más
népnek hérosz-ősatyjáról szóló képzeteivel. A pátriárkák közül Iszachar van
feltüntetve úgy, mint aki segíti a szegényt és gyámoltalant s Isten minden
adományát megosztja a szűkölködőkkel. A Midrás- és Talmud-szerzők felfogása még
inkább továbbszőtte és valóra váltotta a bibliai gondolatot a J.-ról. Az
idevonatkozó rendkívül nagyszámú erkölcsi törvényből leginkább a következők
tükröztetik vissza a Midrások és a Talmud magasztos felfogását a J.-ról: «Aki
irgalommal van embertársai iránt, annak isten is irgalmazni fog, de akiből
hiányzik a könyörület embertársai iránt, azon az Ég nem fog irgalmat
gyakorolni» (Sabbat 151 b.). Az egyik midrás-allegória szerint Isten megmutatja
Mózesnek az ég kincseit, mely azok részére van felhalmozva, akik életükben
jótékonyságot gyakorolnak (Midras-Tanchuma Exod. 30. 13-hoz). Azonban ugyancsak
a Talmudszerzők szerint a J. nem terjedhet addig, hogy valaki saját családja
iránti kötelességét emiatt elhanyagolja, amikor az nyomorban van. Ezt a Talmud
bűnnek tartja s amikor az esszénusok ezt nem követték, az ushdai rabbizsinat
elrendelte, hogy senki se adjon többet vagyona ötödrészénél, nehogy
függetlenségből függő helyzetbe kerüljön. A Talmud szerint a J. -ra elsősorban
a feleség, a serdületlen gyermekek, a szegény rokonok és a város szegényei
tarthatnak igényt (Bába Mecia 71.
a.). Másrészt a talmudi ethika szerint a J.-ot úgy kell
gyakorolni minden egyes szegénnyel szemben, ahogy azt annak szükségletei és
korábbi igényei megkívánják, ennélfogva a tönkrement emberek korábbi társadalmi
állását is tekintetbe kell venni «és ha valaki lovagláshoz van szokva, akkor
azt sem szabad megvonni tőle akkor, amikor kényszerítve van azt nélkülözni
változott viszonyok közt.» (Szifré Deut. 15. 8.-hoz, Ketubót tract. 67b., Peah
Jerusalmi 8. 21. b.). Ugyancsak a Talmud írja elő
a J. gyakorlásánál a feltétlen diszkréciót, hogy a nyilvánosság ne sértse és ne
alázza meg a támogatásra szorulót (Ketubót). A puszta J.-nál nagyobb érdem a
szegénynek pénzt kölcsönözni, azt keresethez juttatni, de még nagyobb érdem a
könyörületesség gyakorlása. Micha próféta (6.8.) ezt a kifejezést használja:
«szeretni a könyörületesség gyakorlást». Minthogy a puszta J. az eredeti zsidó
erkölcsi felfogás szerint csupán kötelességteljesítés, azt csak a szeretet, a
személyes jóindulat, az irgalmasság és könyörületesség, egyszóval a «gemillusz
cheszed», ami benne foglaltatik, teszi erénnyé. Ebből következik, hogy a
Biblián alapuló talmudi ethika a kirakat jótékonyságot megveti. Ezalatt a J.
módját, szívből való, önzetlen eredetét, tapintatos lebonyolítását érti a
Talmud, amint Mózes V. könyve is ügy kívánja a J. gyakorlását, «hogy szíved el
ne boruljon». A «gemillusz cheszed», a szeretetnek, az irgalmasságnak, a
jóindulatnak alkalmazása a Talmud szerint egyike azoknak a pilléreknek,
amelyeken a világ, az emberi társadalom nyugszik, így tanította azt Nagy Sándor
kortársa: Simeon ha-Cadik (l. o.) (az igazságos), az időszámítás előtti 4.
sz.-ban. Eszerint az emberi szenvedés felismerése hívja fel az emberek egy
részét a segítésre s ennek nyomán alakultak az első J.-i egyletek, melyek a
társadalom fenntartásának részesei. A Talmud szerint ez elsősorban az illető
városvezetőség, vagyis a hitközség kötelessége s ez tartozik gondoskodni arról,
hogy ne legyen körében szűkölködő vagy bűnöző. Tehát a bűnözésnek a nyomorból
való eredetét is felismeri és méltányolja a Talmud. Ezeken az erkölcsi
alapelveken épültek fel a J.-i szervezet első formái a zsidóságnál s ezek a máig
létező intézmények már megvoltak a jeruzsálemi Nagy Templom fennállása idején,
amikor annak vezetői, az Ansé Keneszesz Hagdóló (a Nagy Gyülekezet férfiai)
szervezték azt. Ezt azért fontos leszögezni, mert némely keresztény teológus és
azok alapján mások is azt a meggondolatlan tévedést követik el, hogy Máté
evangéliumából vezetik le a J. összes későbbi organizált formáit, jóllehet Máté
(Matatjáhú) összes idevonatkozó kitételei kivétel nélkül a régebbi zsidó
iratokon nyugosznak és betű szerint megvannak a 98.-ik Zsoltár Midrasában. A
J.-nak ott említett hét ága: 1. az éhezőknek táplálékot, a szomjazóknak italt
nyújtani, 2. a
mezítelenek felruházása, 3. a
betegek látogatása, 4. a
halottak eltemetése és a gyászolók vigasztalása, 5. a foglyok megváltása, 6. az
árvák felnevelése és menhelyadás a hajléktalanoknak, 7. hozományadás árva
leányok részére. Ezek a zsidó államban nem csupán szokások voltak, hanem
intézményesített karitatív egyesülések alapjává váltak, mert már a mózesi
törvények, egy egyszerű, de monetheista földmívelő pásztornép törvényei
szigorúan megparancsolták az özvegyek, árvák és idegenek (rabszolgák és
foglyok) támogatását. Hogy a J. szervezve volt a zsidó államban, arra bizonyság
Josephus leírása. Midőn Adiabene zsidó vallásra áttért királynéja: Heléna és
fia Izátesz a palesztinai éhség idején nagy mennyiségű gabonát, fügét és
ércpénzt küldtek Jeruzsálembe, akkor ezeket az éhezők közt a Nagy Templom
«legkiválóbb emberei osztották fel» (Antiquiates 20. 2, § 5) A Misna is említi,
hogy a kiosztást a legkiválóbb férfiak teljesítették minden J.-nál. Ezeket a J.
élén állókat nevezték gabbaim-nak és caddikim-nak, akik előkelőség tekintetében
a Kohaniták ama ága után következtek, akikből a főpapok kerültek ki s ezek
családjába külön elővizsgálat nélkül beházasodhattak. Maga Rabbi Akiba is a
J.-i egyesületek élén állott. A segélyszervezésnek a világtörténelemben ismert
eme legrégibb formái a Misna korában, tehát a Nagy Templom fennállás idején a
következő volt. Minden községnek volt egy jótékony adományokat gyűjtő szekrénye
(chuppó, korbán), mely a község szűkölködőinek szükségletére szolgáló pénzt
tartalmazta. Ezek péntekenként megkapták heti eledelszükségleteikre, valamint a
ruházatukra elégséges pénzt. Ugyancsak abból osztottak ki adományt a
vándorszegényeknek és idegeneknek, akik csak annyit kaptak, amennyi egy napra
szükséges volt, szombat kimenetelekor pedig három napi táplálékot. Ezenkívül
azonban egy ebéd mindig rendelkezésére állott, az esetleges szükségre való
tekintettel. A J.-i szekrényt a község három előkelő bizalmi férfia őrizte s
csak J.-i ügyekben Besz-dint képeztek s saját belátásuk szerint járhattak el
oly módon, hogy tekintetbe vették a támogatott személy előbbi szociális
helyzetét. A pénzbeszedésre a két legtekintélyesebb vezető ment, de függetlenül
ezek sem szedhették azt be, viszont nem kéregetni mentek adományokat, hanem
formálisan megadóztatták az egész lakosságot tehetsége szerint; teljes
felhatalmazással rendelkeztek és vonakodás esetén ingóságokat foglalhattak le.
A «Chuppó» részére hetenként újra gyűjtöttek minden községben. Ha valaki 30
napig egy városban tartózkodott, köteles volt adakozni, ha 6 hónapig, akkor a
ruhasegélyezéshez, ha 9 hóig, akkor temetési költségekhez is hozzájárulni. A J.
adminisztrátorait, ill. a gyűjtőket parnasszimnak nevezték s ezek nemcsak a
gazdag és előkelő férfiak voltak, de makulátlan jellemükhöz szó sem férhetett
és panasz sehol nem fordul elő ellenük. Valamennyi régi zsidó J. vezető
princípiumát a Talmud abban összpontosítja, hogy a szegényt sohasem szabad
megszégyeníteni (Chaggiga 5a). A J.-ot a Templom fennállásakor, de különösen
azután, hogy a szimbolikus értelmű áldozások megszűntek, az áldozatok egy
fajának fogták fel s ehhez képest az adakozóknak méltóaknak, tisztáknak és
kifogástalan jelleműeknek kellett lenniük, mintha áldozathozatalra járulnának,
úgyszintén az elfogadóknak is a vallás keretein belül kellett élniük. A J.
alapokból a Talmud tanúságtétele szerint nemzsidókat is támogattak, de azok a
zsidók, akik félredobták a Törvényt, nem tarthattak jogigényt többé a támogatásra,
ha részesültek is benne (Gittin 61a). A magán jótékonyság természetesen ez elől
sem zárkózott el. Bálványimádóknak nem engedték meg, hogy az áldozat jellegével
bíró J.-hoz hozzájáruljanak. A J.-nak legrégibb intézményes formája, amely
egyáltalán létezett, a zsidóknál volt meg s ez az országutakon létesített
menházak voltak, idegenek, hajléktalanok és üldözöttek részére. Ezeknek J.-célú
látogatása és támogatása kötelesség volt s ezt a tradíció már a zsidóság
kánaáni letelepedésekor Ábrahámra vezette vissza. Később,
az egész ókorban fejlesztették ezt az intézményt és midőn a 4. sz.-ban
Julianus császár hasonló intézményeket létesített a Római Birodalom minden
részében, rendelkezésében kifejti, hogy a zsidók és keresztények, jóllehet az
istenek ellenségei, a filantrópia megtestesítői s a zsidók közt koldus
egyáltalában nincs. A J.
későbbi kodifikálása Maimonidestől származik. Ő 8-féle J.-ot sorol fel
(Jad Hachazáka 10. 7—13): 1. Aki támogat és pénzhez juttat
szegényeket vagy valamely jövedelemmel járó
munkához segíti azokat; 2. Aki ad anélkül, hogy tudná: kinek
és az illető sem tudja, kitől kapott; 3. Aki titokban ad, bedobva a pénzt a szegények
lakhelyére; 4. Aki a szegények közé dobja a pénzt, anélkül, hogy ismerné az illetőket; 5. Aki
ad, mielőtt kérnének tőle s végül 8., aki ad, bár nem derült szívvel. A
kórház és az azzal párosult menház intézménye a 11. sz.-tól kezdve van meg
állandóan Közép-Európában. A Tóra előtti nyilvános fogadalom útján való
J.-gyakorlás ünnepek vagy gyászesetek alkalmával, bár szintén ókori zsidó
eredetű (Toszafót), a középkorban terjedt el. Ugyancsak megvolt mindenütt a
kötelező J.-i alap támogatás biblikus alapon a legszegényebb gettóban is, sőt
ezt egyenesen kötelező adónak fogták fel s a tehetős nőket és gyermekeket is
megadóztatták. Az átlagos jövedelmű zsidó ember jövedelmének 10%-át tartozott
J.-i célra adni a Talmud előírása szerint (Ketubót 50a és Pea Jer. I. 15b.,
Maimuni Jad Hachazáka 7. 5) s ennek alapján a középkori rabbik kötelező
hitközségi adóvá emelték ezt. Ez a szokás a XIII. sz.-ban egész Európában s
ehhez képest a magyarországi
zsidónegyedekben is megvolt. A
gettók fennállása idején
a következő J.-i egyesületek
léteztek mindenütt, ahol zsidók éltek
hitközségekben:
szegénytámogató, ruhakiosztó,
nevelési, hozományosztó, árvasegélyző, és-növelő, beteglátogató és- segélyző,
gyermekágyasokat segélyző, hajléktalanoknak menhelyet nyújtó, aggokat
gyámolító, ingyenes tanítást elrendező és foglyokat megváltó egyesületek,
melyek valamennyien megvoltak már a talmudi korban és a közép- és újkorban
csupán új életre keltek. Főképp a foglyok megváltása volt a legnagyobb micvó
(jó cselekedet) s ezt Maimonides valamennyi J.-nak föléje helyezi. Szervezés
tekintetében a J. éppen a római, olasz és spanyol zsidóknál érte el tetőpontját
az egyenjogúsítás előtti időben. Itt a XVII. sz.-ban négy különálló hatalmas
J.-i egylet volt s ezek a J. valamennyi ágát felöleltek, emberszeretetük és
pénzalapjuk pedig oly jelentékeny volt, hogy nem-zsidókat is rendszeresen
támogattak, emellett pedig itt volt az első modern nőegylet. Ez utóbbi
tekintetében egyébként a sokkal
csekélyebb zsidó lakosságú román államok, az utóbbi században pedig ezek
mellett Anglia és az Egyesült Államok
zsidóságánál a közép-európainál lényegesen
jelentékenyebb intézményeket találunk. A modern zsidó J.-i egyletek
tehát a legrégibb korig mennek vissza s az emancipáció csupán újabb fejlődést
adott ezeknek az intézményeknek, amelyek ha látszólag nagyobbszerűek is, de nem
mindenben érik el a gettók önkéntes adóin alapuló J.-i intézményeit. A XIX. sz.
óta vannak a J.-nak újabb organizációi, amelyeknek kiinduló pontjai Párizs és
London hitközségei, ahol a század elején valamennyi későbbi J.-i intézmény már
készen volt. Közép-európában és így Magyarországon is csupán ezeket követték. A
modern zsidó J. a következő organizációkat öleli fel: 1. Üldözöttek és
emigránsok támogatását. Ennek
Magyarországon nincsenek állandó szervezetei, csupán a romániai
üldözések idején a század elején támogatták a hitközségek az átutazó
kivándorlókat. Óriási
szervezetek vannak Londonban, Párizsban és az Egyesült Államokban. 2. Szűkölködő
családok élelemmel, tűzifával és téli segéllyel való ellátására létesült
egyletek különböző neveken a legtöbb hazai hitközségben is megvannak. 3.
Elhagyott, elhanyagolt és bűnöző gyermekeket és ifjakat, valamint rossz
útra kényszerült nőket foglalkozásra nevelő egyesületek. Ez
utóbbiak Magyarországon csupán részben
ismeretesek, ilyen p. o. az egyik legrégibb pedagógiai és gazdasági célú
egyesület, a «Mikéfe», míg az utolsó (nőmentő) kategória teljesen ismeretlen;
Londonban a kilencvenes években létesült előkelő társadalmi állású nőkből oly
egyesülés, mely a prostituáltaknak a munkás életbe való visszavezetését
gyakorolja. 4. Kórházak, orvosi rendelők, betegsegélyzők és gyermekágyasokat
segélyző egyesületek: Ezek valamennyije elterjedt nálunk is a hitközségek
anyagi képességei szerint; az utóbbi két kategória a legkisebb hitközségeknél
is megvan. 5. Börtönlátogatás, mely szintén Nyugat-Európában és Amerikában van
rendszeresítve, míg Magyarországon a kezdeményezés állapotában van csupán. 6
Vakokat, bénákat, süketnémákat stb. fogyatékosokat támogató
egyletek. Ezek részére nálunk magán jótékonyságból eredő kiváló intézmények
vannak. Az első ilyen egyesülés az ilyen betegek részére berendezett palotával
Londonban 1863. létesült hitközségi kezelésben. 7. Aggok menhelye és
szeretetházak, melyek Magyarországon régóta megvannak és népszerű, fejlődőben
levő J.-i intézmények. 8. Szegénység
megakadályozására szolgáló intézmények (ingyenes ebéd, tej- és táplálékkiosztás, ünnepi segély,
macósz-kiosztás, másrészt főzőiskolák,
óvodák, leányegyletek szegény sorsú leányok és ipari nevelés
szegény gyermekek részére), melyek részben Magyarországon is megvannak (Pesti
Izr. Hitközség, Pesti Orth. Hitközség, Omike, Nőegyletek, Mikéfe). 9.
Intézmények kölcsönös támogatása a hitközségek részéről, ill. a hitközségek
szövetsége, mely Magyarországon még nincs meg. A zsidó J.-ról szólva meg kell
említenünk a XIX. sz.
legnagyobbszerű intézményét, az
«Alliance Israelite Universelle»-t, melyet Adolph Crémieux v.
francia igazságügy miniszter kezdeményezett s amelynek fiókintézményei a
Balkánon, Orosz-Lengyelországban, a Keleten és Afrikában a zsidóság több mint
félszázadon át tartó segélyezésével és kitűnő francia nyelvű iskolák és
kórházak létesítésével a legáldásosabb J.-ot fejtette ki. (A hazai J.
intézményeit l. az illető hitközségek monográfiáinál és a nagyobb intézmények
címe szerint.) Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929,
szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk
facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu,
www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 2341
.cimszó a lexikon 425 . s köv. oldalán.