12291.htm   CIMSZO:     Jézus SZOCIKK:    Jézus, a kereszténység alapítója, szül. Nazaretben, Galileában, Lukács evangéliumának adatai szerint az időszámítás előtt 2-ben (Luk. 3. 23), a rómaiak az időszámítás 29. évében, Niszán hó 14. Jeruzsálemben kivégezték. A zsidó források közül Josephus, ill. egy oda beszúrt későbbi interpoláció említi (Antiquitates XVIII. 3, § 3), míg a Talmud és az apokrif-evangéliumok legendákat és érdekes adatokat vegyesen adnak elő. Az Új-testamentum négy evangéliuma foglalkozik J. életével, melyek közül Máté, Márk és Lukács a főforrások, míg János evangéliuma a vallási fantázia későbbi terméke, amelyet a német teológusok «irányregény»-nek neveznek. A három előbbit nevezik szinoptikus evangéliumnak s ezek közül is Márké a legrégibb s forrása a másik kettőnek. Keletkezési ideje röviddel a Jeruzsálem elpusztulása utáni kor. Eredeti nyelve a görög volt, míg J. arameusul beszélt.  Ezért a szinoptikus evangéliumok is eltérően közlik még a Miatyánk szövegét is (l. o.). J. természetfelettiségét a szinoptikus evangéliumok nem domborítják ki túlságosan s a csodák csak arra vonatkoznak, hogy a «teljesedést», a próféciákat s a későbbi keresztény dogmatikát igazolják. A szűztől való születés hite is ezt a célt szolgálja. Ehhez hasonló elképzelés a görög hérosz-folklórban, de más népeknél is megtalálható s a legendának mindig az a célja, hogy a néppel szemben a hérosz felsőbbrendűségét szimbolizálja. Amilyen  fontos volt J. isteni származásának lerögzítése,  éppen olyan fontos volt annak a bizonyítása is, hogy J.-ban a zsidó messianizmus is megvalósult. De a zsidó hagyomány emberi származásúnak képzelte el a Messiást. A két ellentétes felfogás összeegyeztetése szinte lehetetlennek látszott. Az őskeresztény naiv csodahite azonban nem tudta az egyik gondolatot feláldozni a másikért és keveset törődvén a következetességgel, J. származását Dávid királyra vezeti vissza a két Evangélium két különböző családfája (Máté 1. és Lukács 3.). A legjellemzőbb J. életében, úgy, amint az evangéliumok  közlik, élete  nagyobb részének teljes  elhallgatása. Annyit tudunk meg, hogy egy soktagú család szülöttje volt s hogy nővérei mellett Jakab, Jószé, Simon és Juda testvérei voltak; hogy atyja asztalos volt s ő is ezt a mesterséget folytatta. Justin Martyr, a korai egyházatya, még 120 körül látott volna oly tárgyakat, melyeket J. készített (Dialogus cum Tryphone § 88). Neveltetése és iskoláztatása Galilaeában, melyet Jeruzsálemben meglehetősen elhanyagoltak és lenéztek,  csupán szerény  keretek  között mozoghatott, de bizonyára  megfelelt  a hagyományoknak. Ismerte a zsidó Bibliát és a zsidó próféták és erkölcstanítók, főkép Hillel tanításait. Tanítási módja azt bizonyítja, hogy sűrűn társaloghatott a farizeus és esszénus rabbikkal; allegóriái és parabolái  teljesen ezekre   emlékeztetnek, úgyszintén külső  tanításmódja is.  Fiatal korának csupán egyetlen  eseményét jegyzi fel Lukács evangéliuma (2. 41 — 52):   J. «bar micvó»-ját, vagyis 13 éves kori konfirmációs ünnepségét a jeruzsálemi templomban, de sem ekkor, sem ezután jó sokáig nem árulta el csodálatos képességeinek öntudatát. Életének döntő fordulatát a Jochanánnal (Keresztelő  János) való  találkozás  hozta meg.   A  kereszténységnek ez a tulajdonképpeni alapítója a galileai mezőkön és a Jordán közelében prédikálta a  bűnbánás   szükségességét  és «Isten Királysága» közeli eljövetelét. A bűnbánást a Jordánban való fürdéssel kapcsolta egybe, azaz a kereszteléssel. J. először vonakodott ezt tenni. Az egyik apokrif-evangélium szerint megkérdezte, mivel vétkezett, hogy ezt kell tennie. Jochanan rendkívüli hatással volt, J.-ra, aki mesterének tekintette s az ő példaadásából látta, mily óriási hatást lehet gyakorolni a néptömegekre. Erre az időre esik J. átalakulása s ezóta hitt őmaga is isteni küldetésében. Az apokrif, de főfontosságú Héber evangélium erre vonatkozóan J. egy mondását közli, mely még a legeredetibbnek látszik: «Anyám, a  Szentlélek   hajaimnál  a  nagy   Tábor-hegyre vitt engem.»      Ez utóbbi hegy szülőfaluja, Nazareth határán volt, míg a Szentlélek az esszénusoknál ismeretes Ruach ha-Kódes-nak felelt meg s ezt már Jeromos egyházatya is így látja. Mindenesetre a mondás arról tanúskodik, hogy J. hitt lelkének isteni eredetében s vallási absztrakciókra hajlott, amely utóbbi lehetett hallucináció, mint némely más embernél, de lehetett extázis is. Ilyennek tekintették hozzátartozói is, akik a keresztes mozgalommal nem szimpatizáltak egészen J. tragikus haláláig. J., ellentétben Jánossal és az esszénusokkal, nem ír áradt állandóan a mezőkön, hanem visszament szülőhazájába, Galileába. Itt főleg a betegek gyógyításával s az ördögűzéssel tűnt ki, sőt az utóbbit láz ellen is alkalmazta (Luk. 4, 39), de Máté (10. 1; 9,14.29) is tesz említést J. ördöghitéről s az exorcizációról, melyet gyógyításnál alkalmazott s amelyet természetfelettiségének mintegy bizonyítékául említenek tanítványai. Tanítása lényegében megfelelt tanítója, Ker. János tanításának s ehhez képest prédikálta a bűnbánást és Isten Országa közeli eljövetelét. Úgy ezek, mint az «Isten-Atyaság» közhelyek voltak az akkori zsidó liturgiában; a bűnbánás, a magábaszállás meg kiváltképpen a zsidó vallás lényege volt mindenkor s ezek szükségességének hirdetésével J. ősrégi zsidó gondolatkörben mozgott. Az Ég Királysága v. Mennyek országa (héb. Malchusz Samáim) speciálisan zsidó koncepció, amely közszájon forgott fellépése előtt, különösen esszénus körökben. J. csupán azt vallotta, amit a zsidó nép a római uralom igája alatt hitt, hogy világkatasztrófa közeledik, azaz Jeruzsálem el fog pusztulni s romjain felépül «Isten Országa». Mesterétől, Jánostól különbözött J. két dologban, ú. m. a mózesi és rabbinikus törvények némelyikének elhanyagolásában és megszegésében, míg a többiben speciálisan zsidó volt, még oly dolgokban is, amelyeket zsidó szűklátkörűségnek tartottak. J. rendszeresen zsinagógákban tanított, ami lehetetlen lett volna, ha a farizeus tanításokkal lényegében ellenkezett volna, mert ekkor a zsinagóga teljesen farizeus befolyás alatt állott, miután mint valláspolitikai párt abszolút többségben volt a Nagy Szanhedrinben s a kaszt-papság feletti ellenőrzést is teljes mértékben gyakorolta (l. Farizeusok). J. tanítási metódusa az ú. n. másál, az akkor dívó parabola volt s ebből 31-et őrzött meg a három szinoptikus evangélium. Ezek egyike, a szamaritánus-parabola (Luk. 10. 17—37) különös figyelmet érdemel zsidó szempontból, mert ez Jos. Halévy francia orientalista bizonyítása szerint eredeti formájában a három társadalmi osztály : a kohaniták, azaz arisztokrata papság, a leviták, azaz segédpapság és az ezen kívüli zsidó nép közti ellentétet mutatta s a kasztpapság áldozása ellen irányult. Később változott át a szövegben levő «izraeliták» szamaritánussá. J. ős tanítványai figyelme a morális megtérésre helyezte a fősúlyt, ámde ez a misszió csupán Izráel elveszett tíz törzsére irányult (u. o. 7, 24) s nem a pogányokra és szamaritánusokra (10, 5) s ezért vonakodott először gyógyítani J. a szír nőt (7, 24). A 12 apostol megválasztása szintén Izrael 12 törzsére való emlékezés (3, 13 —16), de ezenkívül is J. egész felfogása nem csupán zsidó, hanem a túlzó esszénus nemzeti zsidó álláspont volt, némely, alább megjelölt elkülönülést kivéve. Így zsidó volt abban, hogy az étkezési törvényeket megtartotta s a tisztátalan állatok evését, pl a kutyáét és sertését eltiltotta (Máté 7. 6); a zsidó reggeli ima kegyszerét, a talliszt és ciciszt megőrizte és előírta (u. o. 9. 20); az áldozást megtartotta s tanítványaival is megtartatta (u. o. 5, 23—24); speciális imája pedig (l. Miatyánk) a már régebben a farizeusoktól a liturgiába felvett szigorúan előírt s máig változatlanul naponként háromszor mondott «18 benedikció» (Semóne Eszré) 3.5. 6. 9. és 15. szakaszainak, valamint az Ovinu Málkénu «bűnbánat 10 napi» ima rövidítése (l. Miatyánk). A hegyi beszédben nyomatékosan hangsúlyozta, hogy nem a Törvényt elpusztítani jött, hanem épen teljesíteni (u. o. 5, 17, v. ö. a kifejezést Sábbát 116b) s hogy egy jottát sem kíván változtatni a Törvényen, azaz a Tóra előírt parancsain (u. o. 5, 18, v. ö. Luk, 16, 17). Sőt, még a későbbi tradíció is, úgy látszik, J.-t a Törvény skrupulózus őrének tekintette (v. ö. János 8, 46). Másrészt némely más tekintetben elhajlott a Törvénytől s annak rabbinikus magyarázatától s pl. ahol mesterének, Ker. Jánosnak követői böjtöltek, ő vonakodott ezt tenni (u. o. 2, 18) s megengedte híveinek, hogy szombaton szedjenek gabonát (2, 23—28) s ő maga is gyógyított azon a napon (3, 1—6), míg a rabbik csak életveszedelem esetében engedték meg ezt (Sábbát 22, 6), azonkívül elengedte a kézmosás szigorú törvényét étkezés alkalmával (7, 2). Mindazáltal J. nemcsak kívánta a Törvény csorbítatlan megtartását, de annak belső értelmét is kereste s ezért a cselekedetek, a szándékok tisztaságára helyezte a fősúlyt, jóllehet ebben a legkevésbé sem volt eredeti, mert ezzel már nemzedékek óta vallási iskolák foglalkoztak s a próféták és a rabbik, Izrael tanítói állandóan hangoztatták ennek szükségességét (v. ö. Jesája 1, Micha 2). Mégis a ker. teológusok nagy része szerint ezek az újítások különítették el a régi és az új Törvényt, mely utóbbi a «Hegyi beszéd»-ben foglaltatik, de amelyet az esszénus-chaszideusok már J. fellépése előtt vallottak és gyakoroltak, kivéve a szombat legcsekélyebb megszegését. Ugyancsak ezektől ered a védtelenek és kiutasítottak, a szegények és ügyefogyottak nagymértékű támogatása, felkeresése is, amelyet ez az aszkéta s világról lemondó szekta a farizeusoknál is nagyobb mértékben gyakorolt. Egy jelenség azonban kétségtelenül van az evangéliumokban, amely — bár a ker. teológusok nem domborítják ki megfelelő mértékben — mégis J. merészen önálló újítására s erkölcsi nagyságára vall s ez a leprások negyedének felkeresése, látogatása, vigasztalása. Ez azért volt nagy dolog, mert a rigorózus tisztasági-higiénikus törvények értelmében az ezekkel való érintkezés még az esszénus-chaszideusoknál is szigorúan tiltva volt, sőt ezek magukra egyenesen a kohaniták számára előírt tisztasági törvényeket alkalmazták. J.-nak ezt a nagystílű jótékonyságát és humanitását tehát nem szabad figyelmen kívül hagyni.     Egyéb újítása volt, amit szintén nem lehet lekicsinyelni, hogy a házasságot egész életre szólónak tekintette s a törvényes elválást sem engedélyezte (u. o. 10. 2—12), azonkívül a Talmud egyik helye szerint (Sábbát 116a), a primogeniturát meg akarta változtatni, hogy fiú- és leányutódok egyenlően örököljenek, mely utóbbi jelentős szociális és gazdasági újításáról a keresztény forrásokban nincs szó. Egyik fontos probléma J. életének vizsgálásánál a farizeusokhoz való viszonya, J. maga ezekkel nem volt soha rossz viszonyban, sem a farizeusok nem voltak neki ellenségei; tanításainak legnagyobb része azoknak s azok legnagyobbikának, Hillel , és iskolája tanításainak ismétlése. Hogy nem volt rossz viszonyban a farizeusokkal, azt megerősíti Lukács evangéliuma (14), mely szerint J. együtt lakott és ünnepelt velük. J. maga nem tartotta magát Messiásnak s messiási volta Pétertől ,Simeon) ered, aki a többi tanítványokkal együtt az utódlás miatt azt titokban tartotta. J. mindössze a próféták teljesítőjének s nyomatékosan az Ember fiának vallotta magát. Jóllehet J. majd 2000 év óta a humanitás reprezentálója a kultúrvilágban, a régi szövegek kritikai vizsgálata után meg kell állapítani azt is, hogy szelídsége mellett fellépésében szigorú és kemény is tudott lenni az akkor uralkodó társadalmi osztályokkal, a kaszt-papsággal, a gazdag világiakkal és a gőgös írástudókkal szemben. Feltűnő, hogy a gazdagokat elkerülte, s hogy e tekintetben is zsidó volt, mert a késői Zsoltárok szerint (Zsolt. 9, 10, 22, 25, 35, 40, 69, 109) a szegények pártfogását szíve egész melegével gyakorolta, ő is azt vallotta, amit ezek a zsidó Zsoltárok és a próféták, hogy a szegénység és jámborság, másrészt a gazdagság és antiszociális dölyfösség azonos fogalmak. J. életének nagy fordulója a 29. év, amikor Jeruzsálembe ment Peszach ünnepére. A főforrás erre a szinoptikus evangéliumokon kívül a Héber Evangélium apokrif irat, de még ebből is a gyanútlanság tűnik ki, nem pedig sajátmagának feláldozási szándéka. Ez evangélium szerint a Getsemánéban megkísérelte még a menekülést (24, 42). Jeruzsálem a Peszach ünnepsége előtt állott közvetlenül, s ilyenkor szokott volt a római prokurátor a fővárosban megjelenni megerősített csapataival, melyre annál nagyobb szükség volt, mert a nép a római adó miatt forrongott, sőt mozgalmában vezetőre talált egy J. bar Abbasz (Barabás nevű vezérben, aki nyíltan fellázadt. J. Nazareti) mindössze 20 tagú kíséretével ment a fővárosba, de ott már várták, mert csodatevő gyógyításának a nép ajkán híre kelt, éppenúgy annak is, hogy a rómaiak ellensége. Jövetele Niszan hó. 10-én volt, amikor a peszachi bárányt azon városszerte, áldozathozatal céljából. Ő is  azért ment Jeruzsálembe, hogy áldozzon, de a fogadtatás meglepetés volt számára. Itt a Templom belső ügyeibe való avatkozása miatt kérdést intézett hozzá a papság, ill. Hanan v. főpap néhány megbízottja.  Rejtélyes válaszában  J. igényeit tanítójáéval, Jánoséval tette egyenrangúvá, ami más szóval a közvéleményre való apellálást jelentette a kaszt-papsággal szemben, mely ez időben a római prokurátortól függött (l. Főpap). A «szófer» (írástudó) kérdésére J. is ugyanúgy redukálta a zsidó vallás tanításait, mint Hillel és Sammái iskoláját, t. i. «Sémá»-ban: «Halljad Izráel, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló Egy!»   (Deuter.  6, 4), vagyis a zsidóság feltétlen hitvallomásában és a «Szeresd   felebarátod, mint   saját magadat»   bibliai szeretet-parancsban (Levit. 18, 19) foglalta azt össze, tehát a judaizmus etikáját vallotta ő is. Azonban   a   legkegyetlenebb   kérdést   Herodes Antipas kémeitől kapta s ez az volt, hogy törvényes-e Caesarnak adót fizetni?   erre habozva, de helybenhagyólag válaszolt (Máté 22, 21), ami a zelótáknak (l. o.) ellenszenvet vonhatta maga után, mert ők Róma ellen fegyveresen szervezkedtek, ami a papságot is aggasztotta. De a papság J.  és híveinek  felkelésétől is tartott s a Rómának való felelősség következtében határozta el a papi-párt (tehát korántsem a farizeusok, hanem ellenkezően a szaddaceusok) J. letartóztatását még Peszách előtt, hogy a Szanhedrin ülésezhessen. Niszan hó 14., csütörtökön  fogyasztotta el J. tanítványainak mellette tartózkodó részével a széder-esti vacsorát (Utolsó vacsora), mert az ünnep szombatra esett. Ezután, megsejtve, hogy Hanan v. főpap eljár ellene, a város falain kívül eső Getsemane  kertjébe menekült,  de ezt   a rejtekhelyét  elárulta  egyik tanítványa, Judás Iskariót. Hogy milyen alapon tartóztatták le, nem egészen világos. J. nem igényelte a Messiás szerepét, de ha tette volna is ezt, a zsidó törvények szerint ezért nem lehetett perbe fogni. Először a prokurátortól lemondatott előző évi főpapnak, Hanánnak, a tényleges főpap Joszef ha-Chaifa apósának a szintén városon kívüli, az Olajfák Hegyén levő magánvillájába vezették J.-t, ahol sietve azt a vádat hangoztatták ellene, hogy a Templom elpusztítására törekszik s hogy azt szellemi uralommal akarja pótolni. A vád ebben a formájában egyenlő volt a messiásságra törekvéssel. Valószínűnek látszik azonban, hogy a tényleges, bár természetesen koholt vád, amelynek alapján letartóztatni lehetett, a «gidduf» volt, vagyis a blaszfémia, mert a főpap megszaggatta ruháit, amit csak ily esetben tett (Szanhedrin 8, 10, 11). A Nagy Szanhedrinnek nem lehetett ez ügyben tárgyalása, mert csütörtök éjjel volt az Jeruzsálem falain kívül, amikor a 73 tagból álló eme legfőbb törvényhozó testületet nem lehetett egybehívni, de lehetséges,  hogy annak 23 tagú papi-bizottsága Hanánnál tartózkodott s ott határozta el J. átadását a római hatóságnak, ill. Pontius Pilátus prokurátornak, azon a címen, hogy messiási igéjével zavart támaszt a népben s lázadást okoz Róma ellen, s így a római intézkedések következtében a város falaiba lépéskor át kellett adni a már letartóztatott foglyot a római hatóságnak. Bár zsidó részről per nem volt, a letartóztatást a v. főpap közegei foganatosították s ugyanők eszközölték az átadást a prokurátornak. Az evangéliumok többes számban beszélnek a főpapokról, aminek oka,  hogy  ez időben történt a főpapi méltóság átruházása Hanánról Joszef Chaifára. Hanánt Valerius Gratus deposszedálta, de ennek dacára a nagyobb tekintély az övé volt s rangjánál fogva feljogosítva érezhette magát az intézkedésre.     Hanán adatta át tehát J.-t Pilátusnak, akinek szemében az eset olyan volt, mintha p. o. ma Indiában a bíró elé egy mohamedán népvezért visznek azzal a «váddal», hogy az «Mahdi»-nak tartja magát s hátvédje van a népnél. Ez esetben, ha zavargás mutatkozik, az illetőt az államrend érdekében kivégzik. Pilátus is így járt el, de habozás után s hagyta a zsidók privilégiumát érvényesülni, mely abban állott, hogy az ünnepnapra való tekintettel kérhetik egy halálraítélt kiszabadítását. Ekkor két foglya volt a prokurátornak, ú. m. J. és Jézus bar Abbasz (Barabás), akit nem ok nélkül vádoltak rebellióval, mert ez a zelóta Róma ellen nyíltan lázadt. A nép nagyobb része épp emiatt vele szimpatizált s nem J.-sal, aki a rómaiaknak fizetendő adót ajánlotta s midőn a fogolymegváltásra került a sor, a nép Bar Abbasz nevét kiáltotta, minek következtében J.-t a római törvénykezésnek szolgáltatta ki. A kivégzés módja csak egy lehetett, mert a «crimen lesae» esetére a provinciákban (nem nemeseknél Rómában is) a   krucifikációt, a  borzalmas keresztre feszítést alkalmazták s erre ítélte Pilátus J.-t is, akitől a szánalom érzését a nép nem tagadta meg, mert éppen Lukács evangéliuma (23, 28—31) szerint részvétét az utolsó percig megmutatta s hogy fájdalmait enyhítse, a jeruzsálemi   asszonyok   tömjén-mirha-ecet    keveréket nyújtottak neki, mert ez kábító hatású volt, de J. a szörnyű tortúrát  öntudattal szenvedte el s a bódító italt visszautasítva  a Zsoltárverssel panaszkodott (Zsolt. 22,1: «Éli, Éli, láma azávtáni»), ami egyébként szintén ellentmondásnak látszik, ha ő maga is Messiásnak tudta magát. Ez is bizonyítja, hogy messiási küldetésének hite tisztán tanítványaitól ered. (L. Kereszténység és zsidóság viszonya). Hívei az egyszerű nép köréből kerültek ki,  még pedig Galileából, amely műveltség dolgában hátramaradott volt Palesztina egyéb országrészei közt. Az egyszerű nép körében terjedt el halála után a feltámadási legenda és messiási mivoltának hite is. Ellentmondóak a J. születéshelyére vonatkozó adatok is. A galileai Nazarettel (Márk 1,9:6, 3), ellentétben áll a kényszerített Bethlenem, amely Micha próféta (5, 1) jövendölése folytán került oda, mint a megjövendölt Messiás szülőhelye. Két különböző legendát és genealógiát is találunk az Új-testamentumban (Lukács 1. 26; 2—24 és Máté 2.1- 22). Máté genealógiája szerint (1, 1—16) J. ősei Ábrahámig vannak visszavezetve 40 generáción át, Lukácsnál (3, 23—38) Ádámig, «Isten fiá»-ig. J. csodái jórészben Mózes csodatételeinek ismétlése míg a halottak feltámadása az Elijahú-legendák felelevenítése és átírása. J. az esszénusoktól tanulta nem csupán a gyógyítást, hanem az elnyomott,   elhagyott   emberekkel   való  együttérzést, szánalmat (Máté 14, 14;  15, 32). Külön járt J. abban, hogy az «Am ha-Arec»-ekkel, az egyszerű, tudatlan parasztokkal és a leprásokkal is érintkezett, sőt a bűnösökkel is (amit egyébként   a   Talmud   is  erénynek  tart)  s  hogy  a nőknek is megengedte, az esszénusokkal ellentétben,  hogy  követhessék.   Nagy  súlyt  helyezett arra, hogy «Isten Királysága» közeli eljövetele miatt tanítványai igazságosak és tiszták legyenek s nagyobb, kölcsönös szeretetet mutassanak egymás iránt, mint a farizeus tudósok (Máté 5. 20; 18, 4—5). J. az esszénus szellem és gyakorlat útján járt, amely önkéntes szegénységet, szűkösséget és a családtól való eltávolodást követelt. Egyik szép cselekedete volt J.-nak, hogy a kufárokat kiverte a Templomból. Az evangéliumi szövegek «farizeus»-a helyett eredetileg főpap v szadduceusok állhatták s a «farizeus» betoldás későbbi eredetű; még későbben az egész zsidóság szerepelt J. vádlójaként, sőt Pilátust tekintették ártatlannak s olyannak, aki J.-t ártatlannak is merte el (Máté 27, 24; János 18, 28;l9,16), Megjegyezzük még, hogy Celsus J.-nak 10—11, a Talmud öt tanítványát említi (Szanhedrin 43a), a Toledot Jesu (« J. élete», középkori héber irat) hatot említ, köztük négy evangélistát. Azonban maguk az evangéliumok szerint J.-nak mind a 12 tanítványa zsidó volt. Irodalom. Krauss Sámuel, Das leben Jesu, nach jüdischen Quellen (Berlin 1902); u. a., K. Kohler és J. Jacobs (Jew. Encycl. 1904); Mehlführer, Jesus im Talmude (Altorf 1699): A. C. Werner, u. a. (Stade 1738): Wagenseil, Ignea Satanae (Altorf 1861) ; D'Herbelot, Bibliothéque Orientale II.: Von der Alin, Die Urteile heidenischer und jüdischer Schriftsteller über Jesus (Leipzig 1864): Hoffmann, Das Leben Jesu nach den Apocryphen (n. o. 1851) ; G. Rosch, Jesusmythen (Theol. Studien u. Kritiken, 1873); Conrad, Jüdische Sagen über das Leben Jesu (Erlangen-Leipzig 1901); Baring-Gould, Lost and Hostile Gospels (1875); Laible, Jesus Chr. im Talmud (Appendix : Die talmudischen Texte, von Dalman. Berlin 1891): Travers Herford, Christianity in Talmud and Midrash (London 1903); Bischoff, Ein jüdisch-deutsches Leben Jesu (Leipzig 1895) ; Lightfoot, Horae Talmudicae, (Oxford 1854): Abboth, Gospels (Encycl. Britt.); A. Wünsche, Neue Beiträge zur Erläuterung der Evangelien aus Talmud und Midrasch (Göttingen 1878); Dalman, Worte Jesus (1900); O. Holtzmann, Leben Jesu (Leipzig 1901); Bousset, Jesu Predigt in ihrem Gegensatz zum Judentum (Göttingen 1892); G. H. Dalman, Christianty and Judaism (London 1901); G. Solomon, The Jesus of History (London 1880).                                                       Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 2291 .cimszó a lexikon 413 . s köv. oldalán.