11293.htm CIMSZO: Esszénusok SZOCIKK:
Esszénusok (gör.
esszénoi; lat. essaei; aram. cenóim; héb. hásóim; Graetz szer. hásá a. m.
hallgatni gyökből). A farizeus pártból eredő szigorúan aszkéta és kommunista
jellegű szekta tagjai. Az E. jelentősége rendkívül nagy, mert a kereszténység
alapítói közülük kerültek ki. Az E.-k lemondtak a földi élet külsőségeiről,
szent életet éltek és kommunista alapon rendezkedtek be. Jóindulatukhoz nem fér
semmi kétség; messiási reménységüket a farizeusoktól tanulták, de míg ezek
józan életbölcseletet tanítottak, ők lassankint az életről, magáról a családról
is lemondtak; külső élvezetet megvetettek, misztériumokban hittek és csodákat
vártak. Plinius az E. Holt-tenger melletti telepét a világ csodájának tartja s
azt mondja róluk, hogy évezred óta pénz, nő és gyermek nélkül tartják fenn
közösségüket. Philo nagy tisztelettel beszél róluk s szerinte Mózes avatott be
tízezret a misztériumokba s ezek már szentéletű öregek voltak. Az ő korában
4000 E.-ról tud, akik mint kézművesek és földmívelők teljes kommunizmusban
élnek, megvetik a rabszolgaságot, kerülik az áldozathozatali szertartást, nem
esküsznek, szentségre törekednek s különösképpen szigorúan tartják a szombatot,
melyet a Törvény magyarázására fordítanak. Josephus (Antiquitates 15 10, § 4; 18. 1, § 5 és De Bello
Judaico 2. 8 § 2—13), részint mint filozófiai iskolát, részint mint félpogány
rítust és babonákat követő misztikusokat, lenézi őket. A modern keresztény
teológusok között különösen Schürer van azon az állásponton, hogy félig zsidó,
félig pogány szokások keveréke az B. szektája, mely évszázadokon át élhetett
Palesztinában anélkül, hogy a rabbinikus irodalomban, bármiféle nyomot hagyott
volna. Ez utóbbi vélemény azonban nem egészen helytálló s nem egyezik
Josephuséval sem. Valószínű, hogy az apokaliptikus irodalomban nagy részük van.
Szent remetéket is említ közöttük Josephus. Kétségtelen, hogy a makkabeusok
előtti korban ez a párt is megvolt Judaeában s úgy ők, mint a farizeusok a
chászideusoktól (I Makkab. 2. 42, 7. 13; II. Makkab. 14. 6) vették eredetüket.
Onnan vették tradícióikat is. A régi chászideusok szokásait követték az imánál
való elmélyedésben; reggelenként a szertartás előtt egy órát töltöttek el
magukba mélyedve, melyből nem eszméltek fel, sem ha a király jött, sem ha egy
kígyó a lábukba harapott (Berách. 5. 1; Toszefta Ber. 32b). A szombat
megtartásában oly pedánsak voltak, hogy szombaton még önvédelemből sem fogtak
fegyvert háború idején sem (I. Makkab. 2. 38; II. Makkab. 5. 25, 15. 4);
különös szigorral vonatkoztatták magukra és tartották be a levitáknak előírt
tisztasági törvényeket. Kétségtelen, hogy egy részük teljes szüzességben élt s
személyes vagyonát felosztotta a többiek közt. A jeruzsálemi templomban a
jótékonyságot titokban gyakorolták s főleg a szegények részére szolgáló
gyűjtőszekrénybe adtak pénzt. Philo kiemeli, hogy az B. annyira kifogástalan és
szent életet éltek, hogy még a legkegyetlenebb zsarnok — t. i. Heródes — sem
tudott vádat kovácsolni ellenük. Jellemző, hogy a későbbi keresztény egyházi
írók éppen a kommunizmusukat emelik ki dícsérőleg, nem annyira tanításaikat.
Így Hippolytus Refutatio omnium haeresium c. művében kiemeli, «hogy megvetik a
vagyont s megosztják mindenüket a szűkölködőkkel; a valóságban közülük senki
sem gazdagabb a másiknál.» Az E. valósággal szerzetesrend voltak, akiknek
viselete is meg volt állapítva: mindenki fehér ruhában járt; a tisztaságra
olyan mértékben ügyeltek, hogy még olajat sem használtak, attól tartva, hogy az
tisztátalan. Az E. városi házaikról egyszerűen lemondtak s teljesen
köztulajdonná tették azokat, ők maguk pedig igen sokat barangoltak a mezőkön,
de semmit se vittek magukkal, mert mindenütt voltak E. A számos bőséges forrás
azt bizonyítja, hogy az E. szigorított felfogású farizeusok voltak. Magukat
testvéri közösségnek tekintették s vezetőjük a «mismor» vagy «maamod» (Toszefta
Peah 4. 7) volt s már ők maguk a mózesi chásszideusoktól származtatták magukat.
Az E.-at a valóban felvilágosodott farizeus tudósok, akiket ők is nagyban
respektáltak, igen bölcsen, ugyanúgy tekintették már, mint amilyennek a
tudományos megállapítás látja: túlvilági, de nem erre a világra szóló boldogság
keresőinek akik a kötelező földi élettel keveset törődtek, s a kultúrához
szükséges kényelmet is elvetették, emellett pedig a nőt a tisztátlanság és
emberi gyengeség kútforrásának és megszemélyesítőjének tekintették s
társadalmukból csaknem teljesen kizárták. Ezzel szemben a farizeusok, akiknek
etikájuk lényegében ugyanaz volt, mint az E.-é, akiknél csak a csodákra,
mágiára s általában misztériumokra való hajlam volt új, a való és lehetséges
emberi és társadalmi életet tartották szemük előtt tanításaikban és
gyakorlatukban egyaránt s a család és otthon szentsége mintegy főcél volt
szemükben. Éppen ezért a Talmud s az előkelő Josephus meglehetősen lenézik
őket; a «Szóta» talmudtraktátus (3. 4) így nyilatkozik egy esszénusról, «bolond,
aki a világot elpusztítja». A talmudszerzők közül R. Eliézer ben Hyrcanos (Sab.
153a, Nedárim 20b) és R. Joszé ben Chalafta (Sab. 118b), a két tannaita
szimpatizált az E.-kal, de rajtuk kívül többen is voltak E. a Talmud rabbijai
között. Az apokrif és apokaliptikus irodalom is számos tanítását vette fel az
E.-nak, igy a Targum Jerusalmi és Tanná debé Elijahú, ahol chásszidimnek
neveztetnek. Feltűnő tanításaikban az Angyaltan, a «Szent hév» és «Szent lélek»
gyakori használata. A chásszideusokon kívül a zsidó állam utolsó századának
zelotái, tehát éppen a nemzeti túlbuzgói szintén E. voltak, úgyszintén a
therapeuták Egyptomban. Legnevezetesebb tagjává vált az E.-nak az utókor
szemében Jochanan ha-Kóhen (Keresztelő János), aki egy jelentéktelenebb vidéki
papi törzsből származott s aki új mozzanatot vitt be az E. gyakorlatába
azáltal, hogy keresztvizet, ill. a Jordán vizében való alábukást alkalmazta
bűnbocsánatnál. Ebből az ágából az E.-nak eredt a kereszténység. Az Új
Testamentum hallgatása az E.-ról a szerzők szimpátiájának jele s annak, hogy ők
egyenesen esszénus szempontból néztek az akkori társadalomra s azok
eseményeire, ill. hogy magukat E.-nak tekintették. Feltűnő az őskereszténység
hasonlatossága az E.-kal: Mindkettőnél ugyanolyan kommunizmus uralkodott
(Apostolok Cselek. IV. 34—35); ugyanaz a hit a fürdés-keresztelésben, a
prófétaság hatalmában; ugyanaz az ellenszenv a házassággal szemben, ugyanaz a
fokozott hit a Messiás közeli eljövetelében, de ugyanazon társadalmi
organizációjuk is volt s ugyanolyan egyéni, lehetőleg vándor életmód és
szegénysegélyezés, ugyanazon szeretet-ünnepségekkel és szeretet-törvényekkel.
Az, amit az E. etikájáról az Evangéliumok s ennek függelékei, valamint Philo,
Hippolytos és Enoch könyvének régi etióp és szláv szövegei, valamint maga a
rabbinikus irodalom (Talmud, Apokrifák stb.) feljegyeznek, annyira
kézzelfoghatóvá teszik, hogy a kereszténység elsősorban az E. műve s hogy az
első keresztények E. voltak, míg maga Jézus az esszénus szentnek, a később
Keresztelőnek nevezett kohanita Jánosnak a tanítványa: hogy a tudomány ezen rég
ismert megállapításait tagadásba venni nem lehet, jóllehet maga Jézus az E.
túlzó szigorát nem prédikálta. Mégis a túlvilágiasság, mint uralkodó elem, a
kereszténységbe az E. részéről került be (l. Chásszideusok és Farizeusok.
Irodalom:. K. Kohler (Jew. Encycl. 1904); Z. Frankel, Die Essäer (Zeitschrift
für die religiösen Interessen des Judentums 1846). u. a., Die Essäer nach
talmud schen Quellen (Monatsschrift 1853); Böhmer, Kitbé Jiszraél (Warszawa 1849);
N. L. Weinstein, Beiträge zur Geschichte der Essäer (Wien 1892; Graetz.
Geschichte der Juden III. k.; Derembourg, Essai sur histoire et géographie de