10907.htm CIMSZO: Cionizmus SZOCIKK: Cionizmus. A Cionba való visszatérés gondolata — ami
tulajdonképpeni lényege a C.-nak — ősrégi s pontosan akkor fogamzott meg, mikor
a zsidó nép önállóságát és hazáját elvesztvén, szétszóródott a világ minden
országába. Ez a lelkekben élő és mindennapi imákba foglalt gondolat évszázadok
folyamán több ízben testet is öltött. Így már a VII. sz.-ban egy Benjámin nevű
zsidó Egyiptomban 30,000 főnyi zsidó sereget szervezett és Chosroes perzsa
királlyal szövetkezve, meghódította Palesztina nagy részét, melyet 14 évig
tartott uralma alatt. Az utolsó fegyveres próbálkozás Palesztina
visszafoglalására a VIII. sz.-ban történt, amikor Abu Issa perzsa zsidó
indított mozgalmat a mezopotámiai és szíriai zsidóság között, mely mozgalom
azonban véres kudarccal végződött. A cioni ideál azonban tovább is
kiirthatatlanul ott él a diaszpórabeli zsidóság lelkében. Ápolja azt az ideált,
— mely mint a nemzeti-vallási dualizmus tökéletes megjelenési formája a legfőbb
összetartó erő a nép szétszórt tagjai között — s itt-ott szórványosan az ideál
megvalósítására is történnek kísérletek. Már a XIII. sz.-ban látunk
Palesztina-mozgalmakat és kolonizációs törekvéseket, amelyek közt a
legeredményesebb Nachmanidesz rabbié, akinek lelkes felhívására az addig két
zsidó lakosú Jeruzsálembe rövid három év alatt 2000-en telepednek le. A
Spanyolországból való kiűzetés után a zsidó hitközségek kötelező adóként
bevezetik a chalukát a palesztinai zsidóság segélyezésére. A XVI. sz.-ban Dávid
Reubeni, ez a titokzatos keleti zsidóvezér próbálja megnyerni — eredménytelenül — az európai fejedelmeket Palesztina
újjáépítési gondolatának, majd Don József Nászi eszközli ki Szulejmán
szultántól, hogy Tiberiás varost és környékét bocsássa rendelkezésre zsidó
letelepülés céljaira. De csak a XIX. sz.-ban sikerül az európai államok
érdeklődését felkelteni a palesztinai zsidó gyarmatosítás iránt. 1856-ban — Franciaország
és Anglia támogatásával — Montefiore Mózes megteszi az első lépéseket a jaffai
narancs-ültetvények létesítése érdekében. 1869-ben a párisi Alliance Israelite
megalapítja az első zsidó földműves iskolát Mikve Izraelben. E kezdeti
sikerekkel egyidőben megszületik a zsidó reneszánsz irodalma. Moses Hess Rom
und Jerusalem-je, George Elliot Dániel Deronda-ja a voltaképpeni első zsidó
államregények, amelyek épp úgy, mint Leo Pinsker Autoemancipation-ja, a nemzeti
alapon való regenerálódásban jelölik meg azt az utat, melyen a zsidóságnak
haladnia kell. A politikai C. megteremtője Herzl Tivadar (l. o.), aki
Judenstaat c. korszakalkotó munkájában, mely a zsidóság körében viharos
lelkesedést és heves ellenzést váltott ki, a zsidó állam megvalósítását követeli
és megrajzolja ennek az államnak a körvonalait. Herzl, hogy a világszerte
fellobogó cionista mozgalmat egységesítse és demokratikus alapon megszervezze,
1897 aug. 25—27-ikére Baselbe összehívja az első cionista kongresszust. Itt
tűnik fel a C. másik nagy vezére, Max Nordau (l. o.). A baseli kongresszus
szövegezi meg az ú. n. baseli programot, mely szerint a «C. célja a zsidó nép
számára közjogilag biztosított nemzeti otthont biztosítani Palesztinában». A
cionista mozgalom azután mindjobban szélesedik s az évről-évre tartott
kongresszusokon fokozatosan megerősödik. A C. sikerének — a nagyszabású
földvásárlások, bevándorlás és építkezések mellett — újabb állomása az 1916-i
Balfour-deklaráció, melyben Balfour miniszter tudomására adja Rothschild lord
útján a cionista világszervezetnek, hogy az angol kormány minden erejével arra
törekszik, hogy a zsidóságnak a palesztinai nemzeti otthon megteremtésére
irányuló törekvéseit elősegítse. A C. politikai megvalósulása felé a döntő
lépést az 1920 ápr. 24. tartott san-remoi konferencia tette meg, amikor a
Palesztina feletti mandátumot Angliára bízta. 1922 júl.