10167.htm CIMSZO: Antiszemitizmus SZOCIKK: Antiszemitizmus, a) Az A. általában. A sémiták, közhasználati értelemben a zsidók ellen irányuló mozgalom. Áramlatszerűen torlódott bele napjainkba és történelmi eredete az ókorba nyúlik vissza. Evolúciós fejlődése épp annyira magyarázható, mint minden történelmi megnyilvánulásé, amely átalakító hatással volt az emberi társadalomra. Az A. gazdasági törvényszerűségek hatása alatt bontakozott ki az ókori ember önkénytelen cselekvéseiből a mai világrend tudatos gazdaságpolitikájáig. Ezt a folyamatot sokféle érzelmi szempont támogatta az évszázadok váltakozó életszemlélete szerint és az elnyomási tendencia, amely a zsidók ellen érvényesült, mindig talált a hatalmi érdekek védelmére olyan támogató érveket, amelyek a kor szellemét mindenben kifejezésre juttatták. A divatozó szellemi áramlatok, így a középkor vallási vakbuzgósága, majd a hazafias önzés olyan erkölcsi bátorságot adott az A.-nak, amely valósággal a mozgalom indító energiájává lett a tömegek lelki életében, bárha a gyűlöletre sarkantyúzó népösztönök nem erősebbek azoknál, amelyek szeretetre buzdítanak. Az ösztönös ellenszenv egyébként nem is olyan mély forrás, amely évszázadokon át táplálhatna egy akkora dinamikájú indulatkomplexumot. Az A. gazdasági érdekű mozgalom volt már kiindulásában is, mert különben nem tarthatta volna magát fenn évszázadokon keresztül. Az egyháznak minden zsidóellenes fellépése főleg gazdasági megszorításokat követelt az egész középkoron át. A térítés eredményei, ha még olyan nagyok voltak is, nem elégítették ki és nem nyomták el a gazdasági féltékenységet. Hogy a megkeresztelkedéssel sem látták megvédettnek a hatalmi többség érdekeit, az kitűnik a középkori «álkeresztények» (l. o.) ellen irányult elégedetlenségből, mivel úgy vélték, ezek csak azért vették fel a kereszténységet, hogy jobb társadalmi és gazdasági elhelyeződést találjanak. Mindamellett a keresztény egyház terjeszkedési törekvése nagyban segítette a zsidóellenes mozgalom kifejlődését és bizonyos periódusokban az teljesen az egyház eszközévé lett. Abban mindenesetre kételkedni kell, mintha az egyház maga hozta volna létre az A.-t. A faji elfogultság ősi princípiumai jutottak érvényre ebben a mozgalomban és ez az elfogultság mindig ott jelentkezett a leértékelés tendenciájával, ahol valamely nép kisebbségben élt, szétszórt szigetenként egy nagyobb néptengerben. Az elnyomottságból kisarjadó életigények mindig összeütközésbe kerülnek az uralkodó néposztály gazdasági érdekeivel, mert a folytonos gazdasági küzdelem és a kiegyensúlyozatlan gazdasági helyzet az ököljog korszakát teremti vissza és az erősebb pártjára billenti a mérleget. A jelentősebb számú népkisebbség érezhetőbb és kíméletlenebb elnyomást vált ki, ez pontosan ellenőrizhető a zsidóknak a különböző országokban lévő helyzetéből. Az A. a cári Oroszországban volt a legerősebb, mert a zsidók itt éltek legnagyobb számban. Az A.-t természetszerűleg fokozta az a körülmény, ha a zsidók gazdasági és politikai befolyáshoz jutottak. A zsidóellenes mozgalom ilyen esetben mindenekelőtt odairányul, hogy a zsidókat megfossza politikai egyenjogúságuktól, hogy a társadalmi érvényesülésüket megakadályozza és hogy visszaállítsa azokat a korlátokat, amelyeket a korszellem már régen ledöntött. Az A. a maga elnevezésével és programjával mindössze félszázados múltra tekinthet vissza, de a zsidóellenes tendencia, amely a középkorban mindvégig megnyilvánult, a legszorosabb összefüggésben van vele és az A. eredetét is nyilvánvalóan abban kell keresni. A magyar történelem során a középkor A.-a külföldi hatások nyomán keletkezett, nem azért, mintha Magyarországon a rendezettebb és könnyebb életlehetőségek elsimították volna a gazdasági küzdelmet, hanem, mert a magyar és zsidó tömegek osztály-elhelyezkedése a honfoglalás-korabeli időkben azonos volt, azonkívül pedig a zsidóság faji megkülönböztethetősége, a magyar államalakulás legelején még nem volt föllelhető annyira, hogy az faji harcokat provokálhatott volna. A magyar nép a zsidósággal egészen sajátságos vonatkozásban került össze a kazárok (l. o.) révén, akik rokonszármazásuk és azonos életkörülményeik folytán fegyvertársai lettek a honfoglaló magyaroknak. Ezek a kazárok zsidóhitűek voltak, de ez nem lehetett ok a szembekerülésre, mert a pogány magyarok a kazárok vallási szertartásaival szemben a legteljesebb közönnyel viseltettek. A zsidóellenes hangulat csak akkor ébredezett, amikor a kereszténység elterjedésének idején a kazárok is megkeresztelkedtek és a megkeresztelkedettek beolvadtak a magyarságba, míg azok, akik zsidóhiten maradtak, felszívódtak a nyugattól betelepült sémita zsidók zárt és nem keveredő népi egységébe. A vallási türelmetlenség, amelyet Magyarországon a kereszténység terjesztői honosítottak meg, már a fajok küzdelméből táplálkozott és a gazdasági ellentétekből előszeretettel fejlesztette ki a maga egyházpolitikai érdekeit. """b) Az A. külföldön és az irodalomban. Az ókori zsidógyülölet, amely a vallási és faji kényszer-elkülönítettség miatt fennállott, kitűnik már Eszter könyvének III. 8. fejezetéből is. Az ókori görög és római írók műveiben, így Apion alexandriai polemikusnál és a római Tacitusnál ugyancsak olvashatók azok a vádak, amelyeknek alapja a faji elkülönülés, a vallási szertartások és különleges szokások. Tacitus egyenesen azzal vádolta meg a zsidóságot, hogy nem részese a civilizációnak. A zsidók ellen megnyilvánult ilyen ellenszenvet kétségtelenül legelsősorban a zsidó nemzeti öntudat váltotta ki, bár ez az ellenszenv egyáltalán nem volt olyan általános jellegű, mint a középkor zsidógyűlölete. Ha az ókorban a zsidók vallási elkülönülése ütközőponttá lehetett, még inkább annak kellett lennie a középkorban, amikor a vallási elfogultság engesztelhetetlenül éleződött ki a kereszténységből. A középkor második felében az Antikrisztust látta a zsidóságban minden zsidóellenes agitátor, de túl a vallási türelmetlenség szentesített eszközein, a köznapi élet rideg tényei állottak: a legkíméletlenebb gazdasági elnyomatás. A terménygazdálkodásból kiszorították a zsidóságot és rákényszerítették a pénzgazdálkodásra. De a pénzüzlet és a kereskedelmi tevékenység is számtalan vádra adott alkalmat és a tizennegyedik századtól kezdve az uzsora vádjától kezdve, az ostyamegszentségtelenítésen és kútmérgezésen át a vérvádakig a rágalmak özöne érte a zsidóságot. Később a könyvnyomtatás jelentett nagy propagandaerőt a zsidóellenes mozgalmaknak és mint Alonts de Espina munkája, a Fortalicium fidei, más izgató művek is befolyásolták a közhangulatot a zsidóság ellen. Az újabb kori A. a középkori A.-val szemben már alakultabb teóriákkal dolgozik és míg a középkori A.-t a tudatlansággal járó sötét elfogultság jellemzi és a gazdasági szempontokat vallási fanatizmussal álcázza, a modern A. a faji kérdést helyezi előtérbe, bár e mögött is a gazdasági rugók húzódnak meg. Ez az A. tulajdonképpen a nagy francia forradalom utáni időből származik, amikor a polgári jogoknak a teljes vallásszabadság és a törvény előtti egyenlőség lett az alapja. Szemben ezzel a polgári liberalizmussal a reakció kimutathatólag mindenütt a zsidókat támadja és az idők alkalmassága szerint állandóan ébren tartja az ú. n. zsidókérdést (l. o.). Ma már kevéssé ismeretes az a történelmi tény, hogy a waterlooi csata után is nyomban megszólalt a reakció és a zsidóellenes pamfletek sorozatával árasztotta el a nyugati államokat. A XIX. század folyamán, amikor a liberalizmus államalkotó munkájában a zsidók számottevően részt vettek, a modern A. főleg akkor nyomult előtérbe. A nyomtatott szó félremagyarázása is használatos eszköze lett az A.-nak, így Gobineau grófnak, főleg pedig Renannak szándékoltan félremagyarázták egyes megállapításait és ezzel vetették meg alapját a faj védelmi teóriának (l. Fajvédelem). Gobineau különíti el az árja és a sémi fajt egymástól az utóbbi hátrányára azt inferiorisnak bélyegezvén, Renan pedig azzal lett akaratlanul is a nyolcvanas évek A.-ának kútforrása, hogy felemlítette a sémi faj tulajdonságait és megjegyzi azokat a karakter-béli hiányokat, így a bátorság hiányát, amit a zsidóknál észlelt. Megállapítja ugyanekkor azt is, hogy a korabeli zsidóság egyáltalában nem faj, sőt ő a zsidóságnak, mint rácénak a létezését is tagadásba veszi. A nagy és a zsidóság iránt egyébként melegen érző tudósnak ezt a ma már elfelejtett és gyenge alapokon álló elméletét aknázták ki céljaikra és elméleteik megalapozására a porosz A. modern megalapítói, akik mellett ott találunk néhány kiváló nevet is. Ilyen volt a centrumpárt egyik megalapozója, a sok tekintetben felvilágosult Kethler püspök, Palacky, a kiváló cseh történetíró, a nagy Richárd Wagner, azonkívül Paulus heidelbergi teológiai tanár már a negyvenes években. A teoretikus és finomabb kivitelű A. a német A.-sal egyidejűleg kezdődött Franciaországban, ahol a napóleoni éra óta a zsidók politikai és társadalmi előretörése érezhetővé vált. Ez az A. szinte kizárólag a köztársaság-ellenes royalisták szelleme. A mozgalom legkimagaslóbb embere Edouard Drummond volt, a «La libre parcle» c. napilap megalapítója (1882) és a La Francé juif {1886) c. hírhedt mű szerzője. Az ő általa életben tartott mozgalom robbant ki a Dreyfus perben, amely az egész világ előtt nyilvánvalóvá tette az A. akciórendszerét, S. R""" """c) Az A. célja és harcmodora. Körülhatároltan az A. célja a zsidók társadalmi és politikai egyenjogúságának megszüntetése. Az 1800-ig tartó elkülönítés és jogfosztottság után, mikor a zsidók a polgári társadalomban elfoglalták a maguk helyét, programszerűséget vett fel a zsidóellenes mozgalom és a mindenfelé alakuló különböző antiszemita pártok programja összeegyeztethető a következőkben: keresztény államot, illetve keresztény közigazgatást, iskolát és igazságszolgáltatást; a zsidók eltiltását az állami és közhivatalokból; a jogegyenlőség felfüggesztését a zsidókra nézve és reájuk külön jog (zsidójog) megállapítását, a zsidó bevándorlások eltiltását követelik. Találhatunk ennél még messzebbmenő programokat is, amelyek a zsidók vagyonának elkobzását célozzák s amelyek gazdasági téren is meg akarják akadályozni a zsidók fejlődését. Néhány elvakult antiszemita programcsináló a zsidók agyonveretését is javasolja. (Carl Paatsch, Ahlwardt és az osztrák Schneider, antiszemita képviselő.) — Időről-időre minden országban föltűnnek az antiszemitáknak már számtalanszor megcáfolt rágalmai és koholmányai. Ezek között legismertebbek: 1. Az «Alliance Israelite» (l. o.) zsidó világuralmat készít elő. Ezt a rémlátást az 1860. Párisban alakult s világszerte ismert jótékonysága intézmény megalapítójának, Crémieux-nek meghamisított beszédére alapítják. 2. A zsidók űzik a leánykereskedelmet. 3. Nem akarnak részt venni az ország védelmében. 4. Nem végeznek államalkotó munkát. 5. Elkerülik az ipari és földművelő munkát. 6. Uzsorát űznek. 7. Rituális gyilkosságokat követnek el. 8. Kizsákmányolói a munkás osztálynak. 9. Felforgatók és forradalmárok. Az államrendre nézve veszélyesek. Az A. fegyverei közé tartozik még a Sulchan Áruch (l. o.) és a Talmud (l. o.) egyes helyeinek meghamisítása, vagy téves fordítása, továbbá az a valótlan állítás, hogy a zsidóságnak egy Kahal című (l. o.) titkos, keresztényellenes könyve van. d)A kereszténység az A. ellen. Nyilvánvaló, hogy az A. ellentétben áll a keresztényi szeretet erkölcsével s a szeretet helyett gyűlöletet hirdet. Ezért maguk a keresztény teológusok is tiltakoznak az A. ellen. 1890-ben egy Londonban tartott meetingen Manning bíbornok-érsek felemelte tiltakozó szavát a pogromok ellen. Az ismert bécsi jezsuita páter, Viktor Kolb(1892)pedig az egyetem templomában tartott beszédében tiltakozott az A. ellen. Bűnnek bélyegezte az embertársunk ellen irányuló gyűlöletet, mert minden felebarátunkat szeretni kell és a zsidó, épen úgy, minta keresztény és minden más ember isten képmására teremtetett. Ahogy voltak pápák, mint V. Sixtus, III. Pál, IX. Pius, XIII. Leo, akik szót emeltek a zsidóságért, úgy az újabb kori antiszemiták ellen is gyakran a főpapság vette védelmébe a zsidókat. — Az A; ellen különben úgy Németországban (1890), mint Ausztriában (1891) védőegyesületek alakultak, amelyeknek tagjai főleg a felvilágosult keresztény tudósok és társadalmi előkelőségek soraiból kerültek ki. Így Ausztriában Metternich herceg és a hercegnő, Billroth tanár, Krafft Ebing, Uhl, a legfelsőbb törvényszék elnöke, Kronawetter politikus, báró Ebner-Eschenbach írónő, Nothnagel, a híres orvostanár stb. voltak tagjai az egyesületnek. e) Az A. magyarországi története. (l. Az Árpád házi királyok alatt). Magyarország első két századában még érintetlenül fennállottak a zsidók szabadságjogai, de a kereszténység végleges diadala után, Szt. László uralkodása alatt már jelentkezett a zsidóellenes törekvések legelső jele. A szabolcsi zsinat (l. o.) zsidókra vonatkozó végzéseket hozott. Megtiltotta a keresztény-zsidó vegyes-házasságokat, elrendelte a keresztény rabszolgáknak zsidókézből való felszabadítását és a zsidó számára is kötelezővé tette a vasárnapi munkaszünetet. Mindezek a rendeletek a kánoni jog befolyásaként jöttek létre és mégis túl az egyházi szempontokon a vegyes-házasság ellen való tilalomból a fajvédelmi törekvés, a vasárnapi munkaszünetből a gazdasági verseny korlátozásának szándéka tűnik ki. Zsidógyűlöletet ezek a rendelkezések még nem árultak el, a zsidók elnyomását sem kísérlik meg azzal a kérlelhetetlenséggel, amely később vált szokássá, mindössze a keresztényi buzgalom jellegét viselik magukon. 1092-ben még ez így volt. A szigorú anyagi szempontok Kálmán király rendeleteiben mutatkoznak meg. 1102-ben a püspöki városokba való beköltözésre kényszerítik a zsidó földművelőket és föld birtokosokat csak azért, hogy a dézsmát a püspökök könnyebben ellenőrizhessék. Kálmán későbbi zsidótörvénye (l. Kálmán zsidótörvénye) is csak a zsidók és keresztények közötti pénzkölcsönnel és kereskedelemmel foglalkozik és ugyancsak kiterjeszkedik a zsidók rabszolgatartásának kérdésére. Az esztergomi zsinat 1114 elején már lehetetlenné tette a zsidók számára a földművelést és rászorította őket az adás-vevésre és a kölcsönügyletekre. A II. Endre által 1222. kiadott aranybulla (l. o.) az állami hivatalok viselésétől fosztja meg a zsidókat és 1233. a beregi esküben (l. o.) erősíti meg a szentszéki követtel kötött ama szerződését, amely a zsidókat továbbra is eltiltja a közhivatalok viselésétől és megígéri, gondoskodni fog arról, hogy a zsidók megkülönböztető jelet viseljenek a ruhájukon.""" ugyancsak megtiltja a zsidóknak a keresztény rabszolgák tartását. Kiterjeszkedik az eskü a zsidó-keresztény házasságokra, vagyoni elkobzást és örök rabszolgaságot szab ki büntetésül mindkét fél részére. — Noha az ország gazdasági bajain és a nép nyomorán mindez nem javított, a zsidók mégis korlátok közé kerültek, amelyeket az egyház állított fel számukra. A zsidók rabszolgatartásának megtiltása itt semmiképpen sem humanisztikus célt szolgált, hanem egyedül zsidókat megszorító intézkedést, mert pl. 1288. az esztergomi érsek még vámot szedett a rabszolga kereskedőtől és a rabszolgavásár is tovább tartott. Az 1279-i budai zsinat (l. o.) a keresztényeknek és a zsidóknak egy födél alatt való együttlakásukat tiltja el, valamint azt, hogy keresztény zsidóval barátságosan érintkezzék. Azonkívül a zsidókra kötelezően előírja a vörös folt viselését a ruházatukon és kimondja, hogy közhivatalt most sem bízhatnak rájuk. Jellemző a középkor viszonyaira, hogy IV. Bélának 1231. kiadott zsidótörvénye, (l. Béla (IV.) zsidótörvénye), amely a zsidók szabadságjogainak biztosítására szolgált, oly rövid idő alatt hatálytalanná vált, hogy a budai zsinat már ismét megszorításokat írhatott elő. Igaz, az egyház egy pillanatig sem nyugodott bele a zsidók változott helyzetébe, mert már 1262. IV. Orbán pápa levélben tiltakozott IV. Bélánál a zsidók szabadságjogai ellen és a zsidókat így aposztrofálta: «kiket saját vétkük örök szolgaságra kárhoztatott». A budai zsinat eredményeképp a zsidók és keresztények egymással való viszonya olyan feszültté lett és a zsidók társadalmi helyzete annyira leromlott, mint ismét csak száz évvel később, ugyancsak külföldről jövő befolyás következtében. Ez idő alatt azonban a feszültség lassan felengedett, mert a budai zsinat határozatai nem jutottak érvényre és a magyar nép barátságos hajlamát még nem rontotta meg a gyűlölködés. E korszakból csak egy kegyetlen esemény emléke maradt fenn, 1250-80 körül Pozsonyban elégették rabbi Jonáthot és társait. Meg kell azonban állapítanunk, hogy míg a XIV. század első felében egész Európában a legkegyetlenebb zsidóüldözések folytak, Magyarországon a zsidók nyugalomban éltek. 1301-ig Magyarország az Árpád-házból való királyok uralma alatt állott. Uralkodásukat a zsidókra nézve az a törekvés jellemzi, hogy jogviszonyaikat törvény által szabályozzák. Szt. László uralkodásának végére esik az első keresztes hadjárat megindulása. A keresztes hadjáratok külön véres lapjait alkotják Európa zsidósága történelmének. Az első keresztes hadak rendje László halála következtében 1095. felbomlott és útjában mindenütt pusztított. Kálmán király verte szét a zsidómészárló hordákat. A második keresztes hadjárat II. Endre uralkodásának idejére esik (1205— 1235). Ez a sikertelen vállalkozás súlyos következményekkel járt az országra nézve és ezért ugyancsak a zsidóságot okolták. 1274-ben újabb keresztes háborút hirdettek és X. Gergely pápa a kereszteseket abban a kiváltságban kívánta részesíteni, hogy fölmentessenek a zsidó hitelezőknek járó kamatok fizetése alól. Felhívása azonban eredmény nélkül hangzott el, mert az akkori magyar jogfelfogás még nem tekintette közprédának a zsidók vagyonát. A keresztes hadaktól pedig összehasonlíthatatlanul sem szenvedtek a magyar zsidók annyit, mint külföldi hittestvéreik, akiket ezerszámra kardélre hánytak a keresztes vitézek. (V. ö. Kohn S., «A zsidók története Magyarországon))), """(2. A vegyesházi királyok alatt a mohácsi vészig). 1301-ben III. Endre elhalálozásával kihalt az Árpádok férfiága. Ez a Magyarország történelmében korszakot alkotó esemény a magyar zsidók sorsát egyelőre nem befolyásolta. Vagy hat évtizedig még háborítatlanul éltek, mialatt a külföldi zsidóság a legborzalmasabb időket élte át. 1335. XII. Bence pápa szentszéki parancsot adott, hogy a pozsonyi ciszterciták szomszédságában lévő zsinagógát rombolják le, (l. Templomrombolás) a parancs végrehajtásáról azonban nem maradt fenn történelmi bizonyíték. Az akkori magyar viszonyokat tekintve, ilyen parancs aligha volt keresztülvihető. Nagy Lajos uralkodása borít sötét emléket a zsidók történelmére, mert a nagy király, akinek igazságszeretetét és lovagiasságát annyian magasztalták, csak a középkor szelleme szerint juttatta kifejezésre ezeket az erényeket. A zsidóknak csak megpróbáltatások sorozata jutott osztályrészül. Mert hitüket megtagadni nem akarták, Nagy Lajos az országból való kiűzetésüket rendelte el (l. Kiűzetés). 1360—1364-ig tartott a száműzetés és ez is csak azért ilyen rövid ideig, mert az ország a zsidókat, akik a pénz forgalom közvetítői voltak, nehezen nélkülözhette. A kiűzetés nagy anyagi veszteségeket okozott a zsidóságnak, már csak azért is, mert ingatlanaikat, amelyeket elköltözésükig nem értékesíthettek, a kincstár lefoglalta. És ugyancsak semmisnek nyilváníttattak az egyévi határidő alatt be nem mutatott adóslevelek. A zsidók visszatérése után látjuk egészen határozott nyomait a városok zsidóellenes hangulatának. Minden város külön-külön alázta és szorította a zsidókat és ebben elől jártak a német lakosú városok, amelyek elsőnek honosították meg az akkori Németország türelmetlen korszellemét. A céhek is arra törekedtek, hogy a gazdasági életből is minél jobban kiszorítsák a számottevő zsidó konkurenciát és befolyásukat odairányították a városoknál, hogy azok külföldi mintára megszorító helyi zsidó törvényeket bocsátottak ki. A megszégyenítő és megalázó törvények korszaka volt ez és a zsidó jelek és zsidóöltözetek (l. Zsidójel; Zsidóöltözet) köteles viselete is erre az időszakra esik. Csak 1620 táján szüntették meg a megbélyegző öltözet viseletének kényszerét. Külön vámot szedtek a zsidóktól és Sopronban 1377. egy közút «zsidó vám» nevet viselt. Külön zsidó adót (l. o.) róttak ki rájuk, a vallási szertartásokhoz szükséges bor után adót vetettek ki, ennek fizetését azonban 1371 körül Pozsonyban megtagadták. Legjellemzőbb volt az 1376 körül Pozsonyban kiadott zsidótörvény (l. Zsidótörvények), amely az eddigi joggyakorlattól eltérően újabb megszorításokat állapított meg a zsidók rovására. Rosszemlékű az ú. n. Zsidókönyv (l. o.), amelybe a keresztény és zsidó közt kötött pénzüzleteket vezették be. A városok zsidóellenes hangulata azonban az 1421. befejezett német Budai Törvénykönyvben (l. o.) mutatkozik meg leginkább. Ez a törvénykönyv is előírta a zsidó öltözetet és a hírhedt sárga foltot, (l. o.) aminek viseletére a zsidókkal együtt a kéjnőket is kötelezték. A városok zsidógyűlölete különféle formákban jutott kifejezésre és némely városi hatóság valósággal hivatalból megbélyegezte a zsidókat. A pozsonyi zsidóságnak a XV. században történt hivatalos összeírását egybefoglaló összeíró-ív «A gonosz zsidók lajstroma» (l. o.) címet viselte. A zsidók személyi biztonságának veszélyeztetése is napirenden volt ezekben az időkben, főleg pészach ünnep idején. Az idők során a kovásztalan kenyér ünnepén való zsidóháborgatásból fejlődtek ki a veszedelmes vérvádak (l. o.), amelyek az ünnepi rituáléból igyekeztek zsidóellenes vádat koholni. — Gazdasági vonatkozásokban különféle megkárosító intézkedések mellett valósággal törvényesen intézményesítették az ú. n. «levélölést», (l. o.) azt a királyi jogot, amely a zsidók követeléseit, illetve adósleveleit érvénytelenítette. Mivel a zsidók főleg pénzügyletekkel foglalkoztak már ebben az időben, az ilyen intézkedések a legsúlyosabb anyagi veszteségek viselésére kényszerítették őket. Hasonló királyi önkény volt az is, mikor 1392. Zsigmond király felmentette a pozsonyi polgárokat a zsidóktól felvett kölcsönök visszafizetésére. Az ilyen törvénytelenségek untalan megismétlődtek, mint Albert uralkodása alatt Nagyszombatban, ahol a város valamennyi polgárának elengedte a kamatok visszafizetését a zsidó hitelezők rovására. V. László uralkodásának idején vált megint súlyossá a zsidók helyzete. A városok ismét kíméletlen adókat vetettek ki rájuk, főleg Pozsony városa nem ismert határt a telhetetlenségben és hogy a nagy adóösszegeket kicsikarhassa, többeket börtönbe vetett. V. László sem feledkezett meg a zsidókról, mikor 1453. év elején Pozsonyban járt, — a lakosságnak elengedte a zsidóknak járó kamatok visszafizetését. Mikor Kapisztrán János, a «zsidók ostora» (l. o.) a külföldi véres zsidóüldözések után a magyar történelem előterébe került, ez az idő veszedelmek nélkül múlott el a magyar zsidóság fölött, mert az ország népének mentalitása távol állott a bestialitástól és a zsidóellenes külföldi áramlat megtört a magyar nép karakterén. — Mátyás király uralkodása általában személyi biztonságot jelentett a zsidók számára, az igazságos hírében álló királynak a zsidókkal szemben megnyilvánult nem egy intézkedése azonban magán viselte a kor türelmetlen szellemét. 1475. a pozsonyi zsidóknak megtiltotta, hogy keresztényektől kölcsönzött összeg fedezetéül ingatlant zálogba vehessenek.""" """Ezt a tilalmát azzal indokolta, hogy az elzálogosított ingatlanoknak zsidó kézre való jutása «nyilvános botrány az összes kereszténységre nézve». Kimondta azt is, hogy minden jó kereszténynek törvényes kötelessége a zsidókkal való közlekedést lehetőleg kerülni. Ugyanez évben pedig oly értelmű rendeletet is bocsátott ki, amely Pozsony városa hatóságát felmenti azon kötelesség alól, hogy pozsonyi zsidóknak nem pozsonyi polgárokkal szemben igazságot szolgáltasson. Az adózásnál sem azok a gazdasági és pénzügyi szempontok irányították, amelyeknek alapja a nemzetgazdaság általános érdeke. Mátyás alatt ötször annyi adót fizettek a zsidók, mint László uralkodása idején és a török háború költségeinek fedezésére 1459. vagyonuk huszadrészével kellett adózniuk. A zsidók pénzügyi követeléseivel szemben épp az a magatartás jellemzi, mint elődeit. 1467. Pozsony lakóinak félévi halasztást ad zsidó adósságaik visszafizetésére, 1475. elengedi neki a zsidó kamatok felét. 1462. a nagyszombatiakat teljesen felmentette a kamatok visszafizetésének kötelezettsége alól, 1486. a tűzvész károsultjainak az egész tőke visszafizetését elengedte, 1488. pedig az összes kamatok visszafizetését engedte el a nagyszombati polgároknak. — Mátyás uralma idején kezdődött az ország zsidóságának elszegényedése, a zsidóság történelmének legszomorúbb korszaka azonban az ő halálával kezdődik és ez idő egybe esik Magyarország legsúlyosabb korszakával. Mátyás halála után a pártküzdelmek és zavargások közepette a középkor minden szörnyűsége szabadon lábra kapott. A városok megtámadták a védtelen zsidókat, Nagyszombatban, Tatán és Sopronban zavargások törtek ki és Sopron városa valamennyi zsidó lakosát börtönbe vetette azzal, hogy csak akkor helyezi szabadlábra őket, ha adósaiknak elengedik összes tartozásukat. Corvin János, Mátyás fia is türelmetlenül bánt a zsidókkal és ő maga is helyeselte, mikor Tata városa bántalmazta és kiűzte (l. Tatai kiűzetés) a zsidókat. Sőt ő, mint Tata birtokosa, a várnagyoknak meghagyta, hogy minden zsidót űzzenek ki és vagyonukat foglalják le. 1490 után II. Ulászló azzal kezdte uralkodását, hogy serege felszerelésére a pénzt a zsidóktól hajtotta be és 1491. pedig a pozsonyi zsidók közül többeket börtönbe vettetett, hogy így csikarhassa ki belőlük a szükséges összegeket. II. Ulászló a minden oldalról sanyargatott zsidókra rendkívüli adókat vetett ki és állandó szokássá vált, hogy egyes községek előkelő tagjait túszul Budára hurcolták addig, míg a község le nem fizette a rája kivetett adót. Ugyanúgy zsaroltak az országnagyok és a zsidók minden igyekezete hiábavaló volt, hogy visszaszerezzék régebbi jogaikat. II. Ulászló uralkodása alatt ütötte fel fejét a rettentő vérvád, amely eddig csak távoli rémként sötétlett. És most, mikor már lejárt a középkor, a magyar zsidók számára az újkor küszöbén kezdődött a megpróbáltatások legszörnyűbb időszaka; 1494. Nagyszombatban a legképtelenebb vérvádat koholták, (l. Nagyszombati zsidóégetés) kínpadra és máglyára hurcolták a bevádolt zsidókat. A nagyszombati máglya vészjel volt az országban, mert most már mindenütt fellobogott a szenvedély. Mindenfelé az országban kisebb-nagyobb zsidóhajszák kezdődtek és ilyenfajta véres zendülésben tört ki a népszenvedély 1494. Budán, amikor a tömeg megtámadta a zsidókat. Hasonló esemény ismétlődött meg 1496., amikor a zavargók megtámadták és kifosztották a zsidók házait. 1503. Sopron bebörtönözte a város zsidóságát. Pozsonyban pedig az utcán bántalmazták a zsidókat és akik a hatóságoktól kértek segítséget, azokat megbüntették. A zsarolások állandóan napirenden voltak és a király a zsidókamatok elengedésénél 1503. ugyancsak a meghonosult királyi önkény szerint járt el. A királyi városokban tűrhetetlenné vált a zsidók helyzete és Pozsonyból, ahol legrosszabbul bántak velük, 1506 előtt számosan elköltöztek. Az elköltöztek ingatlanait lefoglalták és a király megtiltotta a további költözködéseket, mert hogy az a kincstár kárára van. A visszatartott zsidókkal még keményebben bántak,mint régebben. A zsidókkal szemben érvényre jutott megkülönböztető és cseppet sem az egyenlőség alapján álló elbírálási rendszerből kell megemlíteni a német származású lealacsonyító zsidó esküt, melyet Werbőczi 1514. a Hármaskönyvébe iktatott és amely országszerte jogérvényre emelkedett. (l. Werbőczi zsidó esküje.) Az 1515-i esztendő is nagy veszedelmeket hozott a zsidók számára. A Dózsa-féle parasztlázadás nem kímélte a vidéken lakó zsidók életét és vagyonát. (l. Parasztlázadás). Ezenfelül Ulászló, hogy seregét felszerelhesse a lázadók ellen, igen jelentékeny rendkívüli adót vetett ki a zsidóságra. Jellemző e kor viszonyaira, hogy II. Ulászló 1516. bekövetkezett halála után, mikor II. Lajos került a trónra, a zsidóság egészen szokatlan formában kötött szerződéssel igyekezett elérni, hogy kiterjesszék rája is a személyi és vagyoni biztonságot. 1520-ban Báthory nádornak élete fogytáig négyszáz forint fizetésére kötelezték magukat, ha a zsidóság ügyét pártfogolja. Az akkori törvénytelen állapotok között nagy szükség volt a megvásárolt védelemre. A nyomasztó adók azonban továbbra is fennállottak és mert pénzre a kincstárnak szüksége volt, ezt a zsidókon hajtotta be, akaratuk és beleegyezésük nélkül. 1521. Farkas bazini gróf az uradalmán lévő zsidókat börtönbe záratta, hogy így csikarjon ki pénzt tőlük. A zsidóellenes hangulat akkor robbant ki veszedelmessé, mikor 1525. Szerencsés Imre (l. o.) ellen fordult a népszenvedély. Budán a tömeg megtámadta a zsidókat, házaikat kifosztotta és csak a harmadik nap verte szét a fosztogató hordákat Szapolyai György csapata. II. Lajos uralkodása alatt az országban elevenen tartotta magát a zsidógyűlölet, bár II. Lajos igyekezett elejét venni az igazságtalanságoknak. Már 1523. Pozsonyban egymást érték a zsidóüldözések, a soproniak pedig a király közvetlen intelme után mondtak le arról, hogy a zsidókat kiűzzék. A kisebb-nagyobb embertelenségek mellett a gazdasági megszorítások sem maradtak el, így 1525. rendelet tiltotta meg a pozsonyi és soproni zsidóknak, (valószínűleg a többi városok zsidóságának is), hogy azontúl posztóval, lovakkal és egyéb megtiltott árucikkekkel kereskedjenek. II. Lajos halálával, a mohácsi vész után egész új fejezete kezdődik a magyar zsidók történetének és a mohácsi vészig lezáródott kor zsidógyűlöletének általános okát a középkor türelmetlenségében kell keresni. Az Árpád-ház uralkodása alatt a törvényes intézkedések segítették, vagy gátolták a zsidóellenes tendenciát, amennyiben erről abban a korban már lehet beszélni. Az Árpád-ház kihalta után azonban az önkény került előtérbe. A városok és a korona egymással szemben való küzdelme a zsidókért kizárólag anyagi érdekek miatt történt, mert a városok nem akarták elismerni a korona kizárólagos tulajdonjogát a zsidók fölött. Ez a harc vezetett aztán a súlyos zsidóüldözésekre és ezt sínylette meg hosszú időkön keresztül az egész magyar zsidóság. Végül pedig ugyancsak a kíméletlen gazdasági verseny állította szembe a céheket a zsidó kereskedőkkel. A mai hivatalos és társadalmi A.-nak minden nüánszát megtalálhatjuk a középkor zsidóellenes intézkedéseiben, amely eleinte a közhivatali pályákról igyekszik kiszorítani a zsidókat, majd korlátozza a megélhetés lehetőségeit a gazdasági életben is. (V. ö. Kohn Sámuel, «A zsidók története Magyarországon».)""" """(3. A polgárosulás korszakáig). 1526 aug. 29. volt a mohácsi gyásznap és az ezután keletkezett zavaros idők nem kímélték meg a zsidókat sem. Sopron az udvarnál azt a tanácsot kapta, hogy űzze ki a zsidókat és pénzüket, ezüstjüket tartsa vissza. A város erre kizavarta a zsidókat, ezután a polgárok behatoltak házaikba, az adósok lajstromát és a zálogokat elhordták és jószágaikat elhajtották. Mária királynő megengedte, hogy a város a zsidók házait eladja, de azok értékét egy éven belül juttassa el a zsidókhoz. A súlyos gazdasági bajok és a nagy veszteségek miatt forrongó tömeghangulat jó levezetőjének ígérkezett a zsidóellenes akció; a zsidókat tették felelőssé a nagy és végzetes hibákért és csak a történelem igazolta, hogy nem a zsidóknak kellett volna fülelni a közhivatalok lezüllesztéséért, a kincstári jövedelmek sikkasztásáért és a hadiszolgálat mulasztásaiért. A törökökkel való cimborálás is vádként súlyosodott a zsidóságra, pedig a törökök Pécsett lemészárolták a zsidókat és a török előrenyomulás pusztító útjából a zsidók is elmenekültek a főurakkal és a polgárokkal együtt. Október 9-én Mária királyné elrendelte, hogy Pozsony ne engedje vissza többé az elmenekült, hűtlen zsidókat, akik veszedelemben cserben hagyták a várost. E zsidóellenes megnyilatkozás mögött a királyválasztás titkos propagandája húzódott meg, mert Ferdinánd hívei azzal akarták megnyerni a maguk számára a közhangulatot, hogy megszabadították a városi polgárságot gazdasági életük számottevő konkurenciájától, a zsidóságtól és olcsón juttatták őket a zsidók visszamaradt ingó és ingatlan vagyonához. Ferdinánd nem szentesítette a kiűzetési törvényt, de helyette Mária királyné adott engedélyt Pozsonynak és Nagyszombatnak a zsidók kiűzésére. Nov. 9. vonult ki a zsidóság Pozsonyból. Zsinagógájukból szárazmalom lett, majd később beépítették Orsolya-kolostorba. Két hónappal az országos katasztrófa után, 1526 nov. 9. a székesfehérvári országgyűlés törvényileg elrendelte a zsidók kiűzetését az országból. (l. Kiűzetés). Az országgyűlés határozatát azonban János király nem erősítette meg. A megfertőzött közhangulat rettenetes következménye volt a bazini vérvád (l. o.) 1529., amikor a bazini gróf máglyahalálra juttatta az ottani zsidókat. A közbiztonság az országban a leggyatrább volt, az országutakat minden rangú és rendű portyázó fosztogatók veszélyeztették, akiktől rengeteget szenvedtek az utazó zsidók. A bécsi gazdaságpolitika igen mostohán bánt a magyarországi kereskedelemmel, ami természetesen a zsidókat sújtotta legelsősorban, úgy hogy ezek szívesebben költöztek át a török hódoltsági területekre, ahol nagyobb volt a személyi és vagyonbiztonság és védelemre talált a kereskedelem. I. Ferdinánd nem vette tekintetbe ezeket a körülményeket és azt hitte, hogy az ország megszilárdítását a zsidók szorongattatása segíti elő. A budai zsidók házait, épp úgy, mint János király, ő is elajándékozta híveinek. 1534 szept. 10. pedig a zsidókat örökre kizárta Sopronból annak ellenére, hogy még 1529 máj. 28. ő maga rendelte el és tétette közhírré örökös tartományaiban, hogy a zsidók régi privilégiumai épségben maradjanak és bántódásuk ne essék. 1536-ban vérvádat koholtak a Pozsonyban lakó zsidók ellen, de csak 1539. mutatkozott ennek veszedelme, amelynek következtében többeket máglyára vetettek. Ugyanez év februárjában pedig Nagyszombatból űzte ki Ferdinánd a zsidókat, de ennek fejében a város kárpótlást tartozott fizetni a kincstárnak. 1586 szept. 2. is végzetes eseményeket hozott a budai zsidóságra. Mikor a császári csapatok visszafoglalták Budát a törököktől, Károly herceg engedélyt adott a rablásra. A zsidók gyanútlanul templomukban imádkoztak, itt törték rájuk az ajtót és felkoncolták őket. A 6000 fogoly között, akik a katonák kezére jutottak, rengeteg zsidó férfi, nő és gyermek volt. Ezeket is potom áron adták el. Az egész város a zsidók házaival együtt a tűz martaléka lett. Schulhof Izsák, aki az ostromot a várban átélte, egy héber munkában számol be ez eseményekről. (V. ö. Kaufmnnn D., «Die Erstürmung Ofens»; Kohn S., «Héber kútfők»). Rendeletet adott ki, 1551., hogy minden zsidó sárga gyűrűs foltot tartozik viselni a ruháján. Ez a kényszer jelentős visszaesést mutatott a zsidók jogállapotában, mert már 1520. országszerte nem viselték ezeket a megkülönböztető jeleket; kötelező viseletük alól II. Lajos felmentette őket. I. Ferdinánd utódja Rudolf már súlyos adóterheket rótt a zsidókra, 1578. kétszeres házadót vetett ki rájuk és mivel nem katonáskodhattak. 1596. elrendelte a katonaadó fizetését. II. és III. Ferdinánd rendeletei a harmincadok és vámok bérleteitől igyekeztek megfosztani a zsidókat, III. Ferdinánd e törekvésében odáig ment, hogy intézkedésének indokolásaképpen 1647. a teljes jognélküliség bélyegét nyomta a zsidóságra. Kimondta, hogy «az ország jogainak nem részesei». (l. Jogfosztottság.) 1659-ben I. Lipót, de még 1715. III. Károly is a zsidók gazdasági letörését tartotta szem előtt. I. Lipót pedig, aki a teljes jognélküliség korszakát hozta a zsidóságra, oly módon siettette a zsidók eltávolítását a vámoktól, hogy kimondta: «amíg a zsidókat minden vámoktól el nem mozdítják, addig az olyan helyen senki sem tartozik vámot fizetni».""" """I. Lipót, aki Kollonics esztergomi érsekkel egyetértve katolicizálni akarta az országot, a zsidókat kiűzte a királyi városokból, a bányavárosok kerületében csak hét mértföldnyi távolságra telepedhettek le, ipart nem űzhettek és csak kiskereskedéssel, pálinkafőzéssel és pénzüzleteikkel foglalkozhattak. Kollonics azt szerette volna elérni, hogy a zsidók megszorítottságuk miatt önként távozzanak az országból, de ez a várakozása hiábavaló volt, mert a zsidók a földesúri birtokokon telepedtek meg. A jognélküliségnek és megtűrtségnek élénk kifejezését adja az az adónem, amit Mária Terézia honosított meg. 1744. türelmi adót (l. o.) vetettek ki a zsidóságra, de fenntartották azért a megszégyenítő zsidó személyi vámot is, mert a pénzügyi politika fő célja az volt, hogy a kincstár kárpótolja magát ama veszteségért, amit a zsidóknak a királyi városokból való eltávolítása okozott, mint a Budáról való kiűzetésük (l. Buda). Adótartozásért pedig ezentúl is tömlöcbe vetették a zsidó család tagjait. A gazdasági életben pedig egy cél irányította a lépéseket: kiszorítani a zsidót a kereskedelmi és ipari versenyből. Kassán 1840-ig nem lakott zsidó, csak Rozgonyból látogatták a vásárokat, de a kassai kereskedők még ezt is sokallták és 1765. a város büntetést szabott ki arra, aki zsidótól vásárol. A céhek berendezettsége, amely a katolicizmus érdekeit szolgálta, már ezzel lehetetlenné tette, hogy oda zsidó bekerüljön, bár meg kell állapítani, hogy nem csupán a zsidók, de a magyarok is megszenvedték azt a német szellemet, amely a céhek tevékenységét áthatotta. Az érdekharc valósággal a magyarság üldözésére vitte a céheket és történelmi tény, hogy Kassán, mikor 1826. egy magyar fűszerüzletet akart nyitni, kérését azzal utasították el, «hogyha mind a hét millió magyar idejönne, úgy hét millió koldus lenne itt». Kassa, Debrecen, Pozsony, Győr és Pest kereskedelmi testületei még a házalás és vásározás lehetőségeitől is igyekeztek megfosztani a különböző nemzetiségeket, akik közé besorozták a zsidókat is. Ezek 1761. Mária Teréziától kérték a kicsinyben való árusítási engedélyek bevonását, a pesti polgári kereskedelmi testület pedig 1796. ismét felségfolyamodványban kérte a házalók kitiltását. A kérvényt vivő küldöttség 1500 pozsonyi mérő zabot akart felajánlani a királynak hadisegély gyanánt, hogy kérésük inkább meghallgatásra találjon, de utóbb úgy látták, hogy az időpont nem alkalmas a kihallgatásra és így a zabajánlatot sem tették meg. II. József alatt jelentékeny javulás állott be a zsidóság helyzetében (l. Egyenjogúsító törekvések.) és ha a teljes polgárjogokat nem is szerezhették meg, sérelmeket nem szenvedtek. Halála előtt a testben és lélekben megtört uralkodó nem tudott ellenállni az ország alkotmányos követeléseinek és a jobbágyság s a toleranciára vonatkozó rendeletein kívül, visszavonta összes intézkedéseit. A városok úgy vélték, hogy feléledtek régi szabadalmaik és 1790. a császár halála után, a II. József védelme alatt letelepült zsidókat kiutasították. A helytartóság védelmébe vette a zsidókat, Pest vissza is vonta határozatát, de a házalás tilalmát továbbra is fenntartotta. Nagyszombatban is sikerült a határozat végrehajtásának időpontját kitolni. A zsidók jogaik biztosítására az országgyűléshez és Lipót császár és királyhoz fordultak, mire az 1790—91. országgyűlés meghozta a De Judaeis című törvényt (l. o.), amely visszaállította a II. József alatt fennállott helyzetet. Ez a törvény egészen 1840-ig szabályozta a zsidók helyzetét. Az elkövetkező évtizedek alatt a zsidók mellett kedvező hangulat bontakozott ki, úgyhogy az 1825-i országgyűlés után már ennek az ellenhatása is mutatkozott. Az 1829. Medárd vásárra egybehívott kereskedőtestületek memorandumban foglalták össze panaszaikat, így a zsidóság rohamos szaporodását és kérik a házalás megszorítását, valamint a birtokszerzési tilalom kimondását. Mivel az emlékirat benyújtásához szükséges 3000 forintot nem tudták behajtani a testületeken, az egész mozgalom abbamaradt. A zsidók polgárjogainak végleges rendezése még egyre késett, pedig a párisi júniusi forradalom már éreztette itt is a hatását. A zsidók egyen jogosítási ügyét egészen meglepő szempontok gátolták. Az 1840. országgyűlésen az emancipációnak különben őszinte és lelkes hívei is bizonyos óvintézkedéseket sürgettek és pedig a galíciai zsidók beözönlése ellen. Kölcsey Ferenc Szatmár megye elárasztása fölött méltatlankodott, osztotta nézetét Széchenyi István, sőt Dessewffy Aurél is, bár csatlakozott Eötvös emancipációs javaslatához. Azt kívánta azonban, hogy hozzanak bevándorlási törvényt, mert «elárasztja az országot a koldus zsidók sokasága, ami sem a magyarságnak, sem a honi zsidóságnak nem érdeke.» Kossuth, aki ugyan «máramarosi söpredék zsidótömegről» beszélt, melynek «bűneitől úgy sem tudjuk megóvni az országot», a bevándorlott, s hazai zsidók közti különbség kiküszöbölését kívánta. Noha a radikális ellenzék nem akart junktimot, mégis attól tartva, hogy az egész javaslatot elejtik, az alsó tábla belenyugodott az udvar és a főrendek akaratába és megszavazta a korlátozott jogokat tartalmazó törvényjavaslatot (l. Jogkiterjesztés). Erre az 1840:XXIX. t.-c.-re zsugorította össze a már-már elért polgárjogait a zsidóságnak a megátalkodott elfogultság. Mindamellett nem egyedül a Karokon és Rendeken múlt, hogy a zsidók már 1S40. nem kaptát meg a teljes polgárjogot. Ez a XXIX. t.-c. a kereskedőtestületek érdekeit szolgálta, azzal, hogy a teljes polgári egyenjogúság hiányával a zsidók versenyképessége nem juthatott igazi formájához a kereskedelmi életben. A zsidóság polgárosulási korszaka mégis megkezdődött és teljesen kibontakozott az emancipáció (l. o.) idején, ez azonban az A.-nak új és modernebb eszközeit váltotta ki, amelyre a példát most is a nyugat, szolgáltatta, akárcsak a középkorban a zsidóüldözések idején. (V. ö, Venetianer Lajos, «A magyar zsidóság történetei».""" """f) A modern A. szervezkedése. A modern magyar A. kifejlődésére a német antiszemita áramlat volt legnagyobb hatással, mint ahogy a középkori zsidógyűlölet is német hatás nyomán honosodott meg Magyarországon. A liberalizmus térhódításának következtében a hetvenes években az A. is modernizáltabb formákat öltött, hogy politikai téren megfelelő eszközökkel vethessen gátat a zsidók politikai és társadalmi érvényesülésének. Az ismét életre kapott zsidógyűlölet két nagyképességű német liberális politikus és képviselő Lasker és Bamberger miatt éleződött ki leginkább és Stöcker, porosz udvari lelkész 1878. megalapította az antiszemita pártot. Az A. szót általában 1880. kezdték használni ennek nyomán Németországban. Ez az antiszemita párt később különböző elnevezések alatt szerepelt. Antiszemita párt alakult 1889. Borúmban is. A magyar A. a porosz alldeutsch-antiszemita mozgalommal egyidejűleg terelődött parlamenti térre. Az 1868-i törvényhozás már sejtetni engedte, hogy a vallásszabadság, polgári házasság és anyakönyv ügye még sok harcot fog felidézni. Az A. újabb kirobbanásának valódi oka azonban a közép és kisbirtokosok elszegényedése volt és azt használták ki a maguk céljaira a mozgalom megindítói. A tényleges mozgalom akkor kezdődött, amikor 1875 április 8-án Istóczy Győző, addig még ismeretlen képviselő, volt vasvári aljegyző, az iskolaalapok fölötti viták kapcsán azt kérdezte interpellációjában a belügyminisztertől, hogy szándékában van-e az országot elárasztó külföldi zsidók meghonosításának gátat vetni és a nem zsidó elemek részéről esetleg meginduló önvédelmi mozgalom útjába szándékozik-e akadályt gördíteni. Wenckheim belügyminiszter az interpellációra adott válaszában kijelentette, hogy a kormány «igenis ellenséges állást foglalna el minden oly mozgalom irányában, amely e hazában létező egyházak és vallásfelekezetek, vagy az azokhoz tartozó polgárok közt a békés egyetértést s azok polgári jogainak kölcsönös tiszteletben tartását bármi részben megzavarná, vagy bármely irányban megzavarni igyekeznek.» 1878-ban, tehát ugyanakkor, amikor Stöcker megszervezte a mozgalmát, Istóczy ismét megmozdult. Július 12-én javaslatot terjesztett a képviselőház elé: a kormány kényszerítse Törökországot Palesztina feladására, hogy a magyar zsidóságot oda deportálhassák. Ezt a fantasztikus indítványt teljesen komolytalannak tartották és napirendre tértek fölötte, noha Istóczy agitációját csak nem szüntette be. 1880-ban létrehozta a Nemzsidók Szövetségét. Az izgatás olyan mértéket öltött az országban, hogy ugyanez év szept. 25. Miklós István orsz. gyül. képv. meginterpellálta Tisza István miniszterelnököt, aki azt a megnyugtató választ adta, hogy a kormány teljesíteni fogja kötelességét. Trefort Ágoston, a filoszemitának nem nevezhető kultuszminiszter két hónappal később, nov. 27. azt a kijelentést tette, hogy «a mi hazánk sohasem lehet olyan látványosságok színhelye, mint Németország». Trefort jóhiszemű kijelentését azonban az események megcáfolták. A német és szláv területről importált A.-t a felvidéki tót nemzetiségi, valamint a klerikális pártok rendületlenül szították. Mindamellett a színmagyar vidékekre egészen a tiszaeszlári vérvádig (l. o.) nem támadt visszhangja az izgatásoknak. Mikor Istóczy a zsidók ellen népgyűlést akart egybehívni, a rendőrség azt betiltotta, mire Istóczy interpellált, majd antiszemita folyóiratot alapított Tizenkét röpirat címen és ebbe írta izgató cikkeit. A tiszaeszlári vérvádra egy Solymossi Eszter nevű leány eltűnése adott alkalmat 1881 ápr. 1-én. Ónody ezt használta fel arra, hogy a zsidókat vádolja a keresztény vérnek a rituális szertartásoknál való felhasználásával, a rituális gyilkossággal. A közvéleménynek ez a megfertőzése és annak parlamenti visszahatása egyenes következménye volt annak a gyűlölködő munkának, amit Istóczy évek óta folytatott. Ez az izgatás azonban súlyos eredményeket hozott. Noha a bíróság felmentette a tiszaeszlári per vádlottjait, az izgatások következtében az ország több helyén lázadásokba tört ki a tömeghangulat. Ilyen zsidóellenes lázadások voltak 1882 szept. 28-án Pozsonyban, majd Sopronban, Budapesten, főleg pedig Zalaegerszegen 1883 aug. 23-án. Vas-, Somogy-, Sopron-, Zala-, Mosón- és Szabolcs megyében statáriumot kellett kihirdetni és az ítélet kihirdetés után Budapesten katonaságot kellett kivezényelni a fosztogató tömeg ellen. A fölizgatott egyetemi ifjúság a rektor előtt kinyilvánítja azt a nézetét, hogy az egyetemen túl sok a zsidó. A rektor, — dr. Berger, a hittudományi kar tanára — azonban szigorúan megdorgálja az ifjúságot s a tervezett gyűlést a belügyminiszter betiltja. Istóczy még 1882 febr. 18. javaslatot terjesztett a Ház elé, amelyben a zsidó emancipáció eltörlését sürgeti. Ugyanez év áprilisában és júniusában újabb támadásokat intézett a zsidóság ellen s ez utóbbi alkalommal Wahrman Mór (l. o.) képviselővel összeverekedett. A lázongások idején, 1883 jan. 10. újabb javaslatot terjesztett be a képviselőház elé a zsidó emancipáció felfüggesztéséért, de mindössze néhány szavazatot kapott, mert még a reakciós politikusok is ellene voltak. A tiszaeszlári per kedvező visszahatása alatt 1883 októberében megalapította az antiszemita pártot porosz mintára. Mikor a parlamentben egy ízben interpellált s Rohling könyvéből idézett, megjósolta, hogy az antiszemita párt megerősödve fog kikerülni a választásból. A pártnak tagjai voltak rajta kívül: Ónódy, Simonyi és Széli képviselők. A párt programja főként gazdasági téren igyekezett megnyirbálni a zsidó jogokat. Az 1884-i választásoknál 17 antiszemita képviselő került a parlamentbe, köztük Verhovay Gyula földbirtokos, lapszerkesztő, aki eleinte, mint a Függetlenség c. liberális lap szerkesztője szerepelt és csak azután tért át az antiszemita politikára. Politikai pályafutásának egy sikkasztási vád vetett véget, amely alól ugyan felmentették, de a politikától mégis visszavonulni kényszerült. Az antiszemita mozgalom vezetői közt szerepel Zimándy Ignác, törökbálinti plébános, országgyűlési képviselő is. Tisza Kálmán, aki Istóczyék szereplését kezdettől fogva rossz szemmel nézte, gondoskodott róla, hogy az 1884. szept. 29-én összeülő parlamentet Ferencz József magyar király trónbeszédben hívja föl, hogy szüntessék meg a fajok, felekezetek és osztályok között súrlódásra vezető izgalmakat.""" """Ezeket az izgalmakat főleg az országos antiszemita párt körlevelei okozták, mert ezekben szerepeltek az antiszemita párt követelései, mint a zsidók politikai, gazdasági és társadalmi hatalmának letörése, nemzeti agrárpolitika, ipartörvény revízió, a régi zsidó eskü visszaállítása, a zsidók kizárása az italmérésből. Továbbá, hogy zsidóvallású ne lehessen köztisztviselő, pénzintézeti v. biztosítási hivatalnok, ne vehessen és ne bérelhessen földet, házat, malmot, ne lehessen orvos, gyógyszerész, ügyvéd, mérnök, sőt pék, fűszeres és gabonakereskedő sem. A legerőteljesebben hirdeti a zsidók teljes bojkottálását. Az izgalmakat fokozta, hogy Istóczyt s Nendtwich Károly egyetemi tanárt izgató cikkeikért az esküdtszék fölmentette. Hiába szólaltak fel a parlamentben Mezei Ernő és mások, hiába írt nagyszerű röpiratot Acsády Ignác, a kiváló történetíró, az izgatás, amelyben ekkor Zimándy vezetett, annyira fokozódott, hogy Tisza Kálmán kénytelen volt kijelenteni, hogy aki ilyen eszméket terjeszt, annak a józan ész ítéletétől félni kell. Haynald kalocsai érsek pásztorlevelének és Kossuth turini szózatának végre sikerült a közhangulatot lecsendesíteni, amihez nagyban hozzájárult a jó termés, mely a gazdálkodó rétegek jólétét jelentősen fellendítette. A békebeli A.-nak a kulminációs pontja Magyarországon valóban az 1884-i esztendő volt. A következő tíz év alatt teljesen kimúlt az egész antiszemita párt és vele együtt a politikai A. is. Hivatalosan a recepció (l. o.) évében, 1894. bukott meg a magyarországi A., mely most már csak néha-néha jelentkezett a Rohling-féle talmudhamisítás nyomán készült fércmunkákban. Ez az idő egybeesik a szociáldemokrácia szervezkedésével és ennek ellensúlyozására külföldön megalakulnak a keresztényszocialista pártok. Magyarországon is megalakult 1895 jan. 28. gróf Zichy János vezetésével a Néppárt. A Néppárt megközelítőleg sem volt oly hangos és türelmetlen, mint az antiszemita párt és hivatalos orgánuma az Alkotmány európai hangnemben írott orgánuma volt a mértéket tartó A.-nak. Az antiszemita korszak hírhedt irodalmi termékeiből Zimándy Ignác röpiratain kívül felemlítjük: Ébresztő Hangok c. folyóiratát; Hiteles zsidó Káté, 1884; Antiszemita Káté a magyar nép számára, 1894 (németül és szlovákul is): A megrögzött Dimonides delíriuma; Szózat a néphez ; A leleplezett népámító liberalizmus, 1896; Légből kapott hazugságok; A modern új pogány; Kazár-szabadkőműves, ál liberális írástudóknak megszívlelésül, 1900. Ónody Géza munkái: Tisza-Eszlár a múltban és jelenben; A zsidókról általában : Zsidó mysteriumok; A tiszaeszlári eset (németül is). A világháború kitöréséig csak Egan Lajosnak: A zsidók Magyarországon c. 1910. megjelent könyve váltott ki nagyobb izgalmat. Ebben a könyvben a külföldi fércművek hazugságait írta meg óvatos formában (mindenütt hangsúlyozva, tisztelet a kivételnek). A háború alatt a szociológus Ágoston Péter könyve a Zsidók útja, 1917, indított nagyobb vitát. Az A. csak a világháborút követő forradalmak után lángolt fel újult erővel, ez azonban ismét új korszakát jelenti a magyarországi A. történetének. g) Az A. a világháború után és napjainkban. A világháborút követő forradalmak után, mikor az ellenforradalom 1919 végén győzedelmeskedett, a reakció velejárójaként előtérbe nyomult az antiszemita mozgalom. Noha az ellenforradalom (l. o.) előkészítésében és diadalra jutásában a zsidó polgárságnak is része volt, az események törvényszerű bekövetkezése folytán, a nagy gazdasági és politikai összeomlás nyomán mégis a zsidóság ellen fordult a közhangulat. Azt, hogy a zsidó polgárság is segítette az ellenforradalmat, nem könyvelte el érdemül a politikai közvélemény az egész zsidóság védelmére, de hogy a zsidó proletariátus részt vett a forradalmakban és hogy a proletár diktatúra vezetői közt zsidók is voltak, azt az egész zsidóság bűnéül rótták fel. Az antiszemita érvelés azonban nem állt meg a legutolsó eseményeknél, mélyebb távolságokban igyekezett kikeresni a zsidó bűnöket és a világháború nagy katasztrófájáért, a központi hatalmak összeomlásáért is a zsidóságot tette felelőssé. Az azóta eltelt rövid történelmi távlat is már megmutatta a végzetes katasztrófák igazi okait és a nagy és káros mulasztásokat és tévedéseket, amelyek a hadsereget felbomlasztották, nem zsidók követték el. A zsidók még ott véreztek a lövészárokban, amikor a történelem már megpecsételte a világháború sorsát a főhadiszállásokon. Az 1919-es idők azonban a maguk nyugtalanságával nem adhatták meg a tömegeknek a történelmi tisztánlátás nyugalmát, különösen pedig akkor nem, amikor az ellenforradalmi tömegek élén szenvedélytől és gyűlölettől elvakult vezetők állottak. 1919 szept.-ben megkezdődtek a zsidóüldözések és a zsidóság annál kevésbé találhatott védelmet, mert az A.-t minden vonalon intézményesítették. A megalakult Ébredő Magyarok Egyesülete járt elől az izgatásokkal és az A. hangneme és uszításai a XV. század hírhedt kasztíliai pogromrendezőinek eszközeire emlékeztettek. A magyar A. ekkori kifejlődését erősen befolyásolták az orosz ellenforradalmi akciók, amelyeknek véres zsidó pogromhírei mindenfelé eljutottak. A felelőtlen elemek utcai atrocitásai (l. Atrocitás), a különítmények szereplései, aztán Siófok, Tab, Izsák, Orgovány mind véres és gyászos emlékei a világháború utáni zsidóhajszáknak. A zsidókat a közhivatalokból elbocsájtották és az A. főleg a nemzetgyűlési választások, a Huszár, Simonyi és Teleky kormányok alatt érte el tetőpontját. A zsidóság sérelmeinek védelmére alakult először az Országos Segélyező Bizottság, aztán Vázsonyi Vilmossal, Székely Ferenccel és Mezei Mórral a Magyar Zsidó Központi Szövetség, majd pedig Polnay Jenővel a Magyar Zsidó Országos Szövetség. A sajtóban az A. szócsöve a Szózat, a Nép ős az Új Nemzedék c. napilapok és a Magyar Kultúra c. folyóirat voltak. Ezek közül már csupán a két utóbbi létezik, viszont antiszemita orgánumnak tekinthető a legitimista Magyarság és a keresztény Nemzeti Újság, Írásmodorukban azonban nem térnek el az európai újságírás hangnemétől. Az A. parlamenti történetéhez súlyosan és jellegzetesen hozzátartozik a Numerus Clausus, (l. o.) a zsidók tanszabadságának korlátozása. A rosszemlékű idők A.-ának ez a legbántóbb csökevénye, ami visszamaradt. A jogrend, a jogbiztonság már esztendők óta visszatért, a konszolidáció helyreállt és az 1928-as esztendő, az országgyűlés megnyitásának esztendeje már csak az A. politikai és társadalmi harcaiban mutatkozik. A parlamentben egyedül a Fajvédőpárt kifejezetten antiszemita párt, a kormánypárt, az ú. n. egységes párt már igyekszik leplezni a antiszemita elfogultságát és egy zsidó képviselőt be is vitt a parlamentbe az országgyűlési választásoknál. A kormány lapjai, a félhivatalos sajtóorgánumok pedig teljesen mellőzik az antiszemita tendenciát. Az A. legmodernebb formája a fajbiológiai alapon álló A. Ennek a teóriának a sok jelentéktelen agitátoron kívül két szellemes, de teljesen megcáfolt teoretikusa a jelen században a németté vált H. St. Chamberlain és Adolf Bartels, nálunk pedig Méhely Lajos egyet. zoológia tanár, gyakorlati támogatói a fajvédő pártok egész Közép-Európában és így Magyarországon is. Ezek azonban nem csupán a zsidóságot, de a katolikus pártokat is szembeállva találják magukkal. Az utóbbiak álláspontját a német katolikus «Staats Lexikon» rögzíti le és bár elismeri a zsidóság és kereszténység különállását, de a faji gyűlöletet és általában az A.-t feltétlenül elítéli, mint olyan jelenséget, amely a katolicizmussal nem egyeztethető össze. — A korszak antiszemita irodalmából: Dánér Béla, A magyarországi zsidókérdés megoldása (1919); Kmoskó Mibály, Zsidó-keresztény; Persián Ádám, Mi lesz a zsidókkal?; Kovács A.: A zsidóság térfoglalása Magyarországon (1922); Barcsay A. és Huszár K. könyvei, A szabadkőművesség ellen és Haller István könyve, A numerus claususról (1920). """ """Irodalom. Fr. Herz, Rasse und Kultur (2. kiad., 1925). (Legkiválóbb ez irányú mű, mely a fajbiológusok álláspontját halomra dönti és nevetség tárgyává teszi.): Taylor, Origins of Aryans és Topinard, Anthropologie (mindkét világhírű tudós nem ismeri el a biológiai különbséget); Theodore Reinach, Textes d'Auteurs Grecque et Romains relatifs au. Judaisme (1895); Renan, Le Judaisme comme race et comme réligion (1883) ; R. Andrée, Volkskunde der Juden (1881) (Objektív és első összefoglaló munka e tárgykörről); A. Jellinek, Der Jüdische Stamm (1869. Keresztény részről is máig elismert standard-munka); J. Loeb, Juif de l'histoire (1884. u. o.); A. Nossig, Statistik des jüdischen Stammes (1887, alapvető szakmunka); A. Leroy-Beaulieu, A zsidók és az antiszemita áramlatok (Olcsó-könyvtár); Jacobs, Jewish Statistics (1881) ; D. Chwolson, Die semitischen Völker (1872, standard-mű); Bernfeld. Juden und Judentum in 19-ten Jahrhundert (1898) : Ruppin, Juden der Gegenwart (1904); Steffen, Antisemitismus und deutschvölkische Bewegung im Lichte des Katholizismus (1925); Steiger, Der neudeutsche Heide im Kampf gegen Christen und Juden (1924); Coudenhove-Calergi, Das Wesen des A. (1923), Goldmann, Das Wesen des A. (1924); Bern. Lazare, Antisemitisme, son histoire et ses causes (1894); J. Reinach, mgtoire de l'affaire Dreyfus (6. k., 1908): Treitschke, Über unser Judentum (1884); Th. Mommsen, Auch ein Wort über unser Judentum (1884, válasz előbbire); Lombroso, L'antisemitismo e la sclenze moderne (1894) ; Th. Reinach, Histoires des Israelites depuis l'époque de leur dispersion jusqu'á nos jours (1884); Báttaszéky, Tizenkét ellenröpirat (1884); Krajcsovics, Der A. In Ungarn (1884); Bergl, Geschichte der ungarischen Juden (1870); Venetianer, A magyar zsidóság története (1922); Richtmann, A régi Magyarország zsidósága (1913) ; The Jewish Minority in Hungary. Report, Presented to the Board of Deputies of British Jews. (London. 1926.). Heinrich von Coudenhove-Calergi gróf, Das Wesen des A. (1901).""" Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 167 .cimszó a lexikon 40 . s köv. oldalán.